Székelyföld sok zarándokhelye közül Kisbacon az egyik leglátogatottabb. Pedig a kis erdővidéki faluban nem álltak talpra örökre székbe jósolt mozgáskorlátozottak, nem buzog fel vakokat látóvá tevő csodaforrás. Csak egy emlékház áll ott. Ötven esztendővel ezelőtt avatták fel, azóta állandó célpontja a magyar irodalom és kultúra nagyjai előtt fejet hajtani érkező látogatók és a szinte kötelező iskolai kirándulások résztvevői számára. Udvarára néhány éve egy pad került, rajta ülő bronzszobor, mellette hely, oda lehet vackolódni, és talán már hallani is Elek apó hangját. A mesemondóét, aki nem csak gyerekeknek szánva hirdette az anyanyelv megőrzésének és táplálásának a fontosságát mint a kisebbségbe szorult magyarság megmaradásának egyik legfontosabb feltételét.
A SZÉKELY HAZA EMLÉKEZETE
A közelmúltban a magyar nyelv és kultúra sok színhelyén emlékeztek meg Benedek Elek születésének százhatvanadik, halálának kilencvenedik évfordulójáról. Szűkebb pátriájában háromnapos, szoborállítással, kiállítással gazdagított eseménysorozat emlékeztetett a legendára, akinek Trianon után, 1921-ben – „amikor sok-sok ezren hagyták ott Erdélyt, jóval kevesebben okkal, mint ok nélkül” (Benedek Elek) – haza kellett mennie az egzisztenciát és státust biztosító Budapestről. Akárcsak Kós Károlynak, akárcsak további keveseknek.
A rendezvénysorozat otthon kezdődött, a Benedek Elek-emlékház ötvenéves történetét bemutató kiállítás megnyitásával. Elek apó szülőháza már nem létezik. A Mari-lak eredetileg villának épült, ahová eleinte nyaralni járt haza a család, végleges lakóházukká a hazatelepedésük után vált. Bíró Enikő, Elek apó dédunokája, az emlékház mai gondozója kislányként, 1969. május 25-én maga nyújtotta át az ollót az avatószalagot átvágó Király Károly megyei párttitkárnak. Kincsnek számító kisfilm segítségével is felelevenítették a fél évszázaddal ezelőtti avatást. A néhai Fóris Pál által készített 16 milliméteres tekercset a Székely Nemzeti Múzeumban őrzik, a némafilmet a román televízió magyar szerkesztőségének a segítségével digitalizálták.
A következő aktus már Erdővidék központjába, az egykori bányászvároska, Barót egyik apró közterére szólította az emlékezőket. Tömbházak övezte kis parkban állították fel Benedek Elek egész alakos szobrát, néhai Gergely István kolozsvári szobrászművész alkotását, amelynek a gipszmintája még 1979-ben készült el, a kiöntésére azonban egészen mostanáig nem került sor. (Ez a minta ma is a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtárban fogadja az érkezőket.) Az alkotás köztéren való elhelyezését Szebeni Zsuzsa, a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi irodájának a vezetője kezdeményezte, Barót elöljárói pedig felkarolták az ötletet. Az avatóünnepségen Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete hangsúlyozta is: az anyaország fontos célkitűzése az erdélyi települések magyar identitású szobrokkal való gazdagítása. Emléktáblát kapott a Torja község karatnai falurészén fekvő református parókia is, ahol egykoron többször nyaralt Benedek Elek.
Zárórendezvényként Sepsiszentgyörgyön, Székely Tündérország örökös követe címmel nyílt a nagy mesemondó életét és korát megidéző, ugyancsak a Balassi Intézet által összeállított kiállítás. A Benedek Elek-emlékalbum bővített és javított, a Benedek Elek-emlékév tiszteletére megjelent harmadik kiadását Szabó Zsolt irodalomtörténész ajánlotta a nagyérdemű figyelmébe. A könyv keletkezéstörténetéről érdemes tudni, hogy bő tíz évvel ezelőtt néhány addig ismeretlen fényképre bukkantak a családi örökségben. Ezek nyomán elindulva egyre több felvétel került elő, s a gyűjtemény egy idő után kiadó után „kiáltott”. Így született meg Szabó Zsolt, Benedek Elek életének a kutatója segítségével az album, amelynek mostani, bővített kiadása már 250 képet és dokumentumot tartalmaz, összefoglalva az író életét, életművét és annak utóéletét.
AZ UTOLSÓ SZÓ
A meseírói nimbusz természetesen nem véletlenül lengte körül Benedek Eleket. Tudatosan fordult a gyermekek felé, fontosnak tartva az egészséges irodalmi tudat s ezáltal a nemzeti öntudat kialakítását a felnövekvő nemzedékben. Ám miközben a Benedek Elek-kultusz mindenekelőtt a nagy mesélőt állítja a figyelem középpontjába, hajlamos elfeledkezni arról, hogy a társadalmat és a politikai rendszereket mindig józanul, kritikusan szemlélő, a szabad közlés illúzióját sokáig tápláló újságíróval is dolgunk van. E hitvallásnak megfelelő a másfél évtizedes közírói pálya is: a sajtóban és a közéletben megnyilvánuló korrupció ostorozása, amely a vezetőket sem kíméli, kiáll az elnyomottak és az üldözöttek mellett. Főként az ifjúság, a jövő neveléséért felelős, nyomorgó pedagógusok ügyét viselte a szívén, de említésre méltók azok a vádiratok is, amelyek a tömeges kivándorlásra kényszerülő székelyföldi szegények sorsa iránti kormányzati közönyt bélyegezték meg. Országgyűlési képviselőként inkább csalódások érték, ám közéleti szerepvállalása is székely közössége iránti elkötelezettségét bizonyítja.
Életművének legismertebb eleme azonban kétségkívül az 1922. február 12-én indult első erdélyi gyermeklap, a Cimbora, amelynek a főszerkesztését a Szentimrei Jenő által jegyzett első lapszámok után ő vette át. Nemcsak erkölcsnevelő, mégis szórakoztató irodalommal, történelmi és természettudományos ismeretterjesztő olvasmánnyal látta el az előfizetők táborát, hanem az Elek apó üzeni rovat keretében sok gyermek levelezőjének a helyesírását, fogalmazáskészségét is következetesen csiszolta. E levelezés révén mintegy ötvenezer erdélyi magyarral állt meghitt, személyes kapcsolatban. A lap célját amúgy a leghívebben talán az általa sűrűn ismételt mondat fejezi ki: „Az állam nyelvét meg kell tanulni, az édesanyátok nyelvét nem szabad elfelejteni.”
Életének utolsó éveit a Cimborának szentelte. Az egyre nyomasztóbb anyagi gondok között is a végsőkig küzdött a kiadvány életben tartásáért. Miután a Cimbora kilátástalan helyzetbe került, a lapot megszűntnek nyilvánító levelet intézett a kiadóhoz, másnap, reggeli után pedig a szobájába húzódott vissza levelet írni. Közben szélütés érte. Utolsó írásos üzenete három elmosódó szó volt és egy kusza vonal, ahogy a toll kihullott a reszkető kézből és lecsúszott a papír aljáig: „fő, hogy dolgozzanak”.
Borítófotó: A Borsszem Jankó címlapja. A székely tündérország legszékelyebb és bűvös szájú mesemondója
