Nekem úgy tűnik, az elmúlt évtizedben a régizene nem kizárólag bekerült a köztudatba, de népszerű is lett.
– Huszonöt éve mindig azzal biztatom magam, hogy végre népszerű lesz a régizene. Annyi biztos: ma már a műfaj hallatán legalább nem Karády Katalinra gondolnak. A közönség a magyar régi stílusú népdalokon keresztül kezdi megismerni a régizenét. Be kell valljam, húsz esztendővel ezelőtt kikapcsoltam a rádiót, ha népzenét játszottak.
– Pedig ön még a Kodály-módszer szerint tanulta az ének-zenét.
– Így van, de vélhetőleg nem igazán jól. Kötelezően megtanultuk a népdalokat, ám kevés eredménnyel, a legtöbben ma is mindössze kettőt-hármat tudnának felidézni. Sajnos. Pedig szájhagyomány útján maradtak fenn azok a népdalaink, amiknek én sokszor kódexekben bukkanok nyomára. Ezért volt számomra hatalmas a találkozás Sebestyén Mártával, aki felhívta a figyelmemet az azonosságokra.
– Ne szaladjunk még annyira előre! A régizene tulajdonképpen a klasszika koráig tartó középkori, reneszánsz és barokk muzsika összefoglaló neve?
– Igen, dacára annak, hogy ma a zenészek külön-külön foglalkoznak az egyes korszakok muzsikáival. Ellenben a XIV.-től a XVIII. századig, a saját korában nem különült el a műzene a népzenétől, mondhatni, mindenki játszott mindent. Manapság a Zeneakadémián, szépen felöltözve hallgatjuk ezeket a szerzeményeket, amik keletkezésükkor a mulatságot szolgálták. A madrigálok a pajzánságról, a szerelemről szólnak, akkoriban is úgy szerettek, gyűlölködtek az emberek, mint ma. Ezért szeretném élővé tenni ezt a porosodó hangszerkavalkádnak tartott muzsikát, amit megirigyelhetne egy dzsesszista, annyira fontos eleme az improvizáció.
– Na ja, hiszen a fennmaradt kották vagy lejegyzések nem örökítettek meg hangszerelést, frazírozást…
– Nemegyszer mindössze egyetlen szólam maradt fenn. Az internet előtt napokat kellett ülni a könyvtárban, ha az ember meg akart fejteni egy-egy tabulatúrát, sajátos zenei lejegyzést.
– Honnan eredeztethető önnél a régizene iránti szerelem?
– Tizennyolc éves voltam, akikor a Musica Profana – a mai együttesem – felkeresett, legyek a csembalistájuk. Noha addig sosem csembalóztam, viszont orgona szakon végeztem, igent mondtam. Akkori barátom, azóta a férjem, Pejtsik Péter nagybátyja hangszergyűjtő volt, így volt egy NDK hangszerünk, amin persze nem játszottam, vagyis meg kellett tanulnom. A tanulás alatt beleszerettem a hangszerbe.
– A régizene-előadás egyik fontos ismérve, hogy az eredeti hangszerek pontos másolatain adják elő. Lúdtollas a csembalója?
– Na nem, ma már szálas szerkezetű műanyagra cserélték a tollakat, a vonósok basszus bélhúrjait pedig ezüstszállal fonják be.
– A középkorban normál zenei A hang sem létezett…
– Általában 415 hertzre, nem pedig 440-re temperálták a hangszereket. Ezt onnan tudjuk, hogy a furulyák jó állapotban maradtak fenn, s a hosszukból megállapítható, milyen hangmagasságban szóltak. Monteverdi korában például 460 hertzen szólt a muzsika. De országonként változott, van, ahol 395, másutt 412 hertzre hangoltak, illetve hangolnak ma a régizene művelői.
– Ön nem kizárólag hangszeres, de énekes is. A középkori énektechnikával hol ismerkedett meg?
– A nyolcvanas évek végén a zenekarral elmentünk Szentendrére, L. Kecskés András lantművész kurzusára. Akkoriban indult el a régizene-mozgalom. A kurzuson belehallgattam egy lengyel kontratenor előadásába – amúgy én kísértem az énekeseket. Addig életemben nem hallottam férfialtot. Na, akkor kattant be, hogy én ezzel a zenével akarok foglalkozni. A lengyelek jóval előbb támasztották fel a régizenét, mint mi, ezért három évre Lengyelországba mentem tanulni. Közben a Teatr Wielkiben, a varsói operaházban dolgoztam, ahol egy barokk operát vittünk színre.
– Árulja el, mit tudott tanulni egy férfitól?
– Pont ugyanabban a lágéban énekelt, mint én. Minden férfi rendelkezik ezzel a falzett hanggal, de az énekesek kidolgozzák ezt a regisztert. Technikailag, szemben a klasszikus énekléssel, a barokkban nagyon mozgékony gégére van szükség.
– Magyarán sokat díszítettek, hajlítottak?
– Pontosan. Ahogy a barokk agyondíszítette az épületeit, úgy az énekeit is. A komponisták csak a XVII. század elején vállalták fel a díszítéseket, amikor a manierizmusban előtérbe helyezték a szöveget, s szófestéseket alkalmaztak, hogy kifejezzék a szavak hangulatát.
– Mint a romantikus operaáriáknál?
– Nem, mert az operában a megnövekedett hangszerállomány miatt nagyon nagy hangot kell képezni, ezért vibrálnak az énekesek. Nálunk, mivel nincs szükség nagy hangerőre, megmaradt a természetes éneklés. A maga korában a díszítés az énekesek közti virtuskodás eszköze lett, amit a zeneszerzők megelégeltek. Monteverdi levelezéseiben panaszkodott is erre. Sok traktátus maradt fenn a XVI–XVII. századból, különféle improvizációs gyakorlattal, hangsorok díszítésére alkalmas gyakorlatokkal. Ezekből tanítok én ma.
– Miután elsajátította a barokk éneklést, és hazajött, rögtön újabb fordulat következett zenei pályáján, ön lett az After Crying női énekhangja.
– Izgalmas volt a progresszív rock és az én hangom találkozása. Az első lemez felvételekor még ide-oda repültem Varsó és Budapest között.
– A progresszív rockkal való találkozása korántsem a véletlen műve, hiszen az After Crying a férje, Pejtsik Péter csellóművész zenekara.
– Akkor még nem volt a férjem, igaz, együtt jártunk konzervatóriumba, és másodévben barátok lettünk. Azóta vagyunk együtt. Huszonöt évesen házasodtunk össze, egy évre rá megszületett az első gyermekünk.
– Mindezek mellett a Musica Profanával párhuzamosan beszállt a Corvina Consort régizene-énekegyüttesbe is.
– Egyre többet szerettem volna énekelni és csembalózni is. Megjegyzem, a gyerekszülés miatt nem maradt el koncertem, ugyanakkor tőlük sem szerettem volna elrabolni az időt.
– Hány gyermekük van?
– Öt.
– Ennyit arról a rosszindulatú vádról, hogy a nőnek fel kellene adni a karrierjét, ha több gyereket szül.
– Azért komoly segítség kellett hozzá: a szüleim végig ott álltak mellettünk. Én is nagy családban nőttem fel, nyolcadik gyerekként.
– Férje hasonló családban született?
– Nem, neki egy testvére van. Koncertek után zavarba is jön, ha odamennek hozzá, mert nem tudja, hogy egy rajongója vagy az én családom valamelyik tagja gratulál neki. A szűk család nálunk 78 fő.
– Akkor sosem kell üres házak előtt fellépniük.
– Főleg, ha a gyerekeim rajonganának a régizenéért.
– Nem rajonganak?
– Nem, ők öröklik majd a csembalóimat.
– És az After Crying bejön nekik?
– Az abszolút. De nem hiszem, hogy nyomtalanul múlna el, hogy miközben én Mozart Requiemét gyakoroltam, a gyerekek legóztak a hátam mögött. Jó kis háttérzene!
– Öröklődött a zenei tehetségük?
– Minden gyermekünk zseniálisan zenél! Rendszeresen tartunk családi koncerteket. Igazán megható élmény. Sőt, Budakalászon minden évben fellép a család.
– Profi muzsikus is akad a gyerekek között?
– Legnagyobb lányom, Panka a bécsi zeneakadémián végzett, zongora szakon. Most dzsesszt énekel, komponál, hangszerel. Dina lányom ugyan biológus, de gyönyörűen fuvolázik. Boglárka pszichológia szakra jár és fantasztikusan énekel. Az én hangszínemet örökölte. A kicsik közül Dorka zongorázott, fuvolázott, de ő is nagyon jól énekel. A 15 éves fiam, Botond nem akart zenét tanulni, ő a sportot választotta, ugyanakkor szeret velünk énekelni.
– Korán reggel éli az anyukák hétköznapjait, este pedig a híres zenész életét?
– Már csak két gyerekemet kell elindítsam az iskolába. Mindenesetre fél hétkor kelek, még ha fél háromkor kerültem is ágyba. De nem adnám semmi pénzért: alkotni, továbbadni annyira jó, meg látni, milyen jól érzik magukat az emberek a koncerteken. Többek között a Zempléni Fesztiválon is kis falvakba juttatjuk el a régizenét, ahol a hallgatóság meglepődve mondja: „nem is tudtam, hogy én ezt szeretem”. Ilyenkor érzem, hogy ma is beszélt nyelv a régizene.
– Milyen forrásokból kutatja fel a muzsikákat?
– Például a Kájoni-kódexből, amelyben Seregély Mátyás, majd Kájoni János összegyűjtötte. Kájoni megörökítette, ahogy a XVII. században az európai zene bejutott Erdélybe. A muzsikusok utaztak mindenfelé, hallottak mindent, egyik udvarból a másikba vitték a saját zenéjüket, s hozták haza másét az Erdélyi Fejedelemségbe, amely akkor Európa kulturális központja volt. A kódex megőrzött népzenéket is, ezeket szoktuk előadni, összehasonlítani a szájhagyománnyal megmaradt népdalokkal Sebestyén Mártával.
– Ha már visszatértünk hozzá, a megismerkedésük nem volt hétköznapi.
– Márti rendszeresen megjelent a koncertjeimen, beült az első sorba és jegyzetelt. Képzelheti, mit éreztem. Később kiderült, hogy nem a hibákat jegyezte fel, hanem az általam énekeltek mellé odaírta a népi megfelelőjét. Később mindketten külön nászajándékként felléptünk egy esküvőn, ahol rácsodálkoztunk a hasonlóságunkra. Azután tíz évvel ezelőtt Ákos borpatikájában, egy Bálint-napon adtuk az első közös koncertünket. Ott a bor és a szerelem volt a tematikánk. Azóta különféle tematikus estekkel szereplünk.
– És mi a közös próbák tematikája?
– Dúdolgatunk egymásnak, mondván: most találtam ezt a dalt, mire a másik rácsodálkozik, hogy ez teljesen olyan, mint mondjuk egy bukovinai népdal. Hihetetlen élmény felfedezni, miként éltek együtt ezek a zenék a maguk korában. Akad a kódexben pajzán dallam, ami pontosan megegyezik egy magyar népdallal, aminek magasztos a szövege. Rengeteget tanultam Mártitól. Amióta együtt dolgozunk, már nagyon szeretem a népzenei műsorokat.
