Édesapja, Plachy Vilmos a negyvenes években a Brunsviga számológépes társaságnál dolgozott, és a világháború után munkatársával, Szabó Károly műszerésszel ők alapították újra a cég magyarországi képviseletét. Reményteljes idők voltak a világégés után, mígnem 1949-ben, egy különös reggelen váratlanul rajtaütöttek a vállalatukon, a tulajdonosokat őrizetbe vették, természetesen jogszerűtlenül, pusztán a megfélemlítés érdekében. Közben terhelő bizonyítékokat kerestek, és ahol kerestek, ott általában találtak is. Ezt hívták akkoriban államosításnak.
Aztán 1956-ban lovas kocsival menekültek a sötétszürke városból, s mikor már a felnőtt Sylvia Plachy réges-régen a fényben élt New York Cityben, így emlékezett vissza arra a sorsszerű utazásra az osztrák határ felé: „Nagyon köszönöm a szüleimnek, hogy elvonszoltak/elvittek innét kora gyermekkoromban, köszönöm humánusságukat, intelligenciájukat és bátorságukat, melyek még most is vezetnek engemet.”
A család New York Queens negyedében telepedett le, és Sylvia 1963-ban kapta meg az amerikai állampolgárságot. A következő évben kezdett el fényképezni, s a Pratt Institute-ban tanult fotográfiát. Arthur Freed biztatására kereste meg a világhírű, szintén magyar származású André Kertészt, s attól kezdve bensőséges tanár-tanítvány és szinte nagyapa-unoka kapcsolat alakult ki közöttük. Kapcsolatukra egy alkalommal így emlékezett: „André Kertész szelíd ember volt. Csodálattal nézte az élet minden apró örömét, különleges látásmódja ragályos volt. »Nézd!« – mondta gyakran, megszakítva beszélgetésünket vagy sétánkat, és rámutatott egy elrepülő madárra, szórt fényre, vagy csak egy kecses gesztusra.”
Köszönhetően a zseniális mentornak, a finom érzékkel kiválasztott témáknak és modelleknek, a hetvenes évek közepére már menő fotósnak számított. Ez az Egyesült Államokban egyebek mellett azt jelenti, hogy a New York-i Village Voice-nak dolgozott. Nyolc éven keresztül naponta jelent meg egy sorozata a címlapon, melynek címe Vezetés nélküli városnézés Sylvia Plachyval volt.
Miért ne számítana menőnek az, hogy a Village Voice anyagából 1990-ben, Unguided Tour címmel egy albumot adott ki, benne egy Tom Waits-lemezzel? A kötet elnyerte az ICP Infinity díját. Erről a kötetről írta Richard Avedon: „Megnevettet és megszakad tőle a szívem. Erkölcsi lény, ő minden, aminek egy fotográfusnak lennie kell.”
Ez már nem a lovas kocsiban szorongatott teddy bear volt, hanem maga a New York-i underground, annak fekete-fehér világával és fekete-fehér dalaival, ahogy a Budapesten nyílt kiállításának a címe is mondja. Portréiról olyan idolok néznek vissza, mint David Bowie, Tom Waits, Roman Polański és Andy Warhol. Egyik legkedvesebb modellje az 1973-ban született fia, Adrien Brody volt. Az Oscar-díjas színész ezerféle arca, törékenysége és vadsága jelent meg a portrékon. Őt legutóbb éppen egy mellbevágó angol filmsorozat, a Peaky Blinders zseniális karakterszerepében láthattuk, ő játssza a feketevérű olasz maffiózót, Luca Changrettát. De nem csupán a fiú, hanem az édesanya is leszállt a poklok bugyraiba. Red Light című albuma, amelyhez James Ridgeway írt szöveget, a New York-i szexipar bizarr, mégis megindító illusztrációja.
Sylvia Plachy, a New York-i sztárfotós Magyarországról sem feledkezett meg. Önarckép hazatérő tehenekkel címmel többnyire hazánkban készült fotóiból állított össze egy kötetet 2004-ben, amelyhez ajánló sorokat az ugyancsak magyar származású filmrendező, Jim Jarmusch írt. Az a Jim Jarmusch, aki a Florida, a paradicsom című produkcióval kicsit elhozta nekünk Amerikát a nyolcvanas évek közepén, olyan palikkal, mint John Lurie, Richard Edson, s olyan lánnyal, mint az Évát alakító Bálint Eszter. „Plachy kísértetjárta fotói tökéletesek a tökéletlenségükben, mentesek a fölösleges súlytól, mindegyik az ő önarcképe – de valahogy belülről kifelé” – írta a filmrendező. A könyv elnyerte a Golden Light díjat.
Különös, hogy a hatvanas-hetvenes évek amerikai filmiparának magyar operatőrök adtak olyan egyéni látásmódot, különös, érzékeny, ugyanakkor érdeklődő hozzáállást, amely szinte átfestette az addig megszokott képi világot. Ilyen volt Kovács László fényképezése a Szelíd motorosokban és Zsigmond Vilmos remekműve A szarvasvadász képkockáin. Ahogy egy idegen látja s főleg érzi Amerikát. És Sylvia Plachy magyarországi képei éppen az ellenkezőjét mutatják annak, ahogy egy New Yorkban élő fotós az elsüllyedt gyermekkor helyszíneit örökíti meg. A metropoliszban magára öltött érzékenységgel és felfedezni vágyással.
Ennyit jelent a szeretettől átitatott kíváncsiság.
Magyarországon több kiállítást is bemutatott az elmúlt évtizedekben. Dalok fekete-fehérben című tárlata most a Műcsarnokban, november 24-ig látogatható.
