Baj, hogy ennyire vegyes? Mennyire beszélhetünk viszonylag egységes településképről a magyar vidék esetében, meg kell-e menteni a régit? Erről beszélgettünk Daragó László egyetemi docenssel a Műegyetem Építészettörténeti és Műemléki Tanszékén. „Magyarország egészét tekintve nem mondhatjuk azt, hogy teljesen egységes lenne a kép. Megkülönböztetünk tájegységi sajátosságokat, vannak eltérések a települések szerkezetében, a telkek méretében, az épületek elhelyezésében a telken, sőt léteznek másfajta, jellegzetes háztípusok is. Azt mindenféleképpen el tudjuk mondani, hogy nagyjából a XIX. század végéig, az I. világháborúig a magyar falukép homogén volt. Mindenki ugyanazzal foglalkozott, hasonló szokások szerint élt, hasonló volt az ízlésvilág. De még azt is ki lehet mondani, hogy a II. világháború végéig egy nagyon egységes választ adott az építészet a magyar társadalom életkörülményeire” – magyarázza a történeti előzményeket a szakember.
EGYSÉGES ÉS SZÉP
Persze az is lehet, hogy maga a kérdésfeltevés hibás. Mindenki építkezzen szabadon; miért kellene ezt befolyásolni? De amikor ránézünk egy toszkán, egy provence-i, egy erdélyi vagy egy őrségi falu látképére, az egységesség ragadja meg a tekintetünket. „A népi építészetnek pont az a szépsége, hogy nincs mögötte tervezés. A helység lakói építették az otthonaikat, kalákában, egy-két mester irányításával. Úgy építkeztek, ahogy az apáik. A mai értelemben vett individualizmus nem létezett a népi építészetben, ami létrejött, az organikusan keletkezett. Az egység abból fakadt, hogy hasonlóan gondolkoztak az emberek, azonos közegben léteztek, fel sem merült, hogy valami mást akarnának. Azoknak volt más jellegű háza, akik nem földműveléssel foglalkoztak: a parókia épülete, a tanító háza, a kocsma és a bolt tért el általában. Ezek hoztak polgárosult ízlést a faluba. De mindez egy természetes folyamat eredményeként jött létre, amit mi utólag esztétikai minőséggel is illetünk, mivel egységesnek, szépnek látjuk” – fejti ki az építész.
A KÁDÁR-KOCKÁK
A háború pusztítása, a kommunista rendszer leszámolása a parasztsággal, az erőszakos modernizálás következménye lett az új életformához kitalált típusterv, a Kádár-kocka, amelynek megépült változatai mind a mai napig meghatározzák a magyar vidék képét. „Amit a Kádár-kocka hozott, az legfeljebb az építészeti forma egysége, de szépnek nem mondhatók ezek a házak. Emellett alkalmatlanok voltak arra az életformára, amely a lakóit jellemezte. Építészettörténeti szemmel nézve groteszk elgondolás volt. Az addig jellemző oldalhatáros helyett kúriáknál, kastélyoknál szokásos szabad beépítéssel helyezték el az épületet. A keskeny parasztportán így minimális oldalkerteknek maradt hely, épphogy befért a szekér. A család sok esetben a ház alagsorában élt, az utcai szintet meghagyták tisztaszobának” – folytatja Daragó László. Hozzáteszi: a fényes szelek nemzedéke által a hetvenes évekre végleg szétesett a hagyományos falukép, tömegek áramlottak a városokba, végleg vagy ingázóként. Ez a réteg már nem a paraszti kultúrában élt, természetes igénye volt, hogy másként akar építkezni. Emellett megindult egy újabb tendencia: a vagyonosodást egyre nagyobb ingatlanokkal igyekeztek megmutatni az emberek, hatalmas családi házak épültek. A funkcionális igényeknek megfelelően – gyakran azon túl is – növelték meg ezeket, de mindenki kénye-kedve szerint. Ez a folyamat napjainkban is zajlik. A rendszerváltást követően is ez látható, az anyagi javak felhalmozása éppúgy kifejeződik az építkezésben, ahogy az építtető egyéni ízlése, ismeretei a világról, vagy az ő építészének az egyénisége. Továbbá elmosódik a határ az életformák közt: falun és városban élés, falu és kertváros között.
MEG TUDJUK-E MENTENI A RÉGIT?
A települések értékeit többen próbálják megóvni. Istvánfi Gyula professzor teremtette meg a Műegyetemen a népi építészet tantárgyat és kurzusait, amelyek mind a mai napig az építészhallgatókban a méltó helyére helyezni hivatottak az építészeti kultúra ezen szeletét. Továbbá létrehozott egy programot, melynek keretében a falvak értékkataszterét kísérelte meg felméretni. Járták a vidéket, elemzéseket készítettek, bár nyugdíjba vonulásával ez a munka leállt. Ahogy Daragó László fogalmaz, a legfontosabb az lenne, hogy számba vegyük, mi maradt. A települések arculati kézikönyveinek már körvonalazzák, mi a helységben az érték, milyen karaktere van egy adott településrésznek. Ezek mellé javasolt épületformák társulnak – ezek ugyan csak általános ajánlások, de ez nem baj; arra hivatottak, hogy helyben tisztázzák, mi van és mi lenne a kívánatos irány. Ha meg tudnák őrizni a falvak régi magját, már az nagyon sokat jelentene. Szerencsére az utóbbi időben a települési értékek területi védelme egyre jellemzőbbé válik az épületek egyedi oltalma mellett.
„Abban nem bízom, hogy valamiféle szabályozással egy csapással meg lehet változtatni a kialakult képletet. Elvben létrejött a főépítészi rendszer Magyarországon, ott ülnek az önkormányzatokban a szakemberek. Talán abban lehet bízni, hogy olyan eszközökkel, mint az arculati kézikönyv, támogatják a szemléletformálást. A mintakönyvek is tudnak ebben segíteni, de ne feledjük: a Kádár-kocka is egy típusterv eredménye, tehát kárt is lehet ezzel okozni, így nagy a tervkészítők felelőssége. A XIX. századi mintakönyvek és a hatvanas évek típustervei közt az a nagy különbség, hogy régen egy meglévő építészeti kultúra akkori gyakorlatát öntötték mintakönyvekbe, a modern mozgalom forradalmi lendületével a háború utáni típusterv viszont egy új építészeti kultúrát kívánt megteremteni. A régi gyakorlat szerint a mintakönyv egy tudás összegzése, a későbbi szerint valami új tudás felépítése a cél. A régiben ott a duzzad sok generáció tapasztalata, az újban csak kevesek szakmai véleménye tükröződik. Borítékolható, melyik esetben nagyobb a tévedés lehetősége…” – fűzi hozzá a szakember.
A szemléletváltáshoz a társadalom támogatása is kell, s csak ott lehet elkezdeni. Ebben nagy szerepet kellene vállalnia az oktatásnak, de Daragó László e tekintetben némileg borúlátó. „Értékválságokat élünk minden szempontból, kételkedünk az értékeinkben, és ez nagyon nagy baj. A XX. század azt örökölte a XIX.-től, hogy volt egyfajta pozitivista hozzáállás a tudományhoz és a technológiához, az ember nagyon hitt önmagában, a saját kultúrájában. Sikk volt műveltnek lenni. Ma nem ez van, és ez nagy probléma. A katedráról csak azt tudom mondani a hallgatóknak, amikor útjukra bocsátom őket: ne higgyék, hogy készen vannak, sem építészként, sem emberként, mert az ember holtig csiszolgatja önmagát. A jó építész a kulturált építész” – érvel a docens.
A MŰVELTSÉGET NEM LEHET FELADNI
A műveltség őrzésével kapcsolatos viták a digitalizációval csak felerősödtek. A fiatal generációk felesleges tehernek érzik a klasszikus műveltség megszerzésével járó adathalmaz-tanulást, követelik a tananyag csökkentését. Szerintük amit a keresőben meg lehet találni, azt nem kell megtanulni. De hiába a hatalmas virtuális könyvtár, az internetből annyi a miénk, amennyit használunk. Daragó László azt mondja: „Ha majd megint sikk lesz műveltnek lenni, akkor nem kerül egy építész olyan helyzetbe, amelybe most jut. A műveltségért folytatott küzdelem az, amit nem lehet feladni. Amikor működik egy háttérkultúra, az fantasztikus teljesítményeket tud produkálni. Amikor Budapest arculata kialakult, akkor ez hatott még, ott a példa, hiszen szinte minden utcában meg tudott jelenni egy magas építészeti színvonal. A kőművesmester felütötte a mintakönyvet és beépítette az építész által kiválasztott párkányprofilt. Mindketten értették ezt a nyelvet. De továbbmenve: a megrendelő is értette. Mintakönyvek, szabályozás, jó építészek, hozzáértő mesterek, műértő megbízók, gazdasági fellendülés – mind együtt volt ahhoz, hogy nagy teljesítmény szülessen. Hiszek abban, hogy a múlt pozitív jelenségei, eredményei megismételhetők, semmi oka annak, hogy ez ne így legyen.”
Borítófotó: A Nemes család CSOK-támogatással épült háza Debrecenben. Működik a családtámogatási rendszer
