Ennek lehettek tanúi, akik beültek az idén tizedik felvonásához érkezett Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozat keretében Mészáros Sándor író, irodalomtörténész, a Kalligram Kiadó igazgatója társaságában tartott beszélgetésre.
AZ ŐRÜLT MEGÜNNEPLÉSE
„Nagyon fontos otthon lennem Budapesten, aztán amikor ott vagyok, érzem, hogy vár a kolozsvári lakásom. Az ilyen alkalmak pedig azt jelentik, hogy a szülővárosom magához ölel, az élmény ellenére azonban az ember elgondolkodik: vajon az idő teszi mindezt, vagy sikerült valami olyasmit »elkövetni«, amiből ez következik?” – elmélkedett a költőnő, aki ez alkalommal mutatta be A darázs fészke című értekezőlíra-gyűjteményt felvonultató kötetét.
Szülei zenére taníttatták. „Ráadásul – mondván, hegedűsként könnyebb lesz elhelyezkedni – négy év zongorázás után átírattak a hegedű szakra” – mesélte Balla Zsófia. Ez mindjárt érthetőbbé teszi a költőnő prózai írásaiban sűrűn felbukkanó „zenés betéteket” is. Ám bármennyire fontos volt és maradt életében a muzsika, nem lett zenész. Bölcsész szeretett volna lenni, az egyetem filozófia szakára való beiratkozása után nem sokkal azonban Románia kommunista diktátorának a felesége, Elena Ceauşescu utasítására egyetlen körtelefonnal megszüntették a szakot. Hogy végül mégis a zeneakadémián végzett, az nagymértékben édesanyja pragmatizmusának köszönhető. A mama érvei között ugyanis központi helyen szerepelt, hogy a kötelező kihelyezések korában zenei végzettséggel nagyobb eséllyel lehet Kolozsváron maradni. A lediplomázás után az ottani rádió zenei és irodalmi szerkesztőjeként dolgozott, egészen addig, míg egyszer felolvasással ünnepeltette meg a műsorban a Magyar Tudományos Akadémia megalapításának évfordulóját.
„A szolgálatos éber elvtárs üvöltve kérte számon: mit képzelek, minden őrültnek megünnepeljük az évfordulóját? Mire azt válaszoltam: ha akadémiát alapít az őrült, akkor igen” – idézte fel a hetvenes-nyolcvanas évek Romániájára mélységesen jellemző epizódot. Így rádiós pályafutása további tizenhárom esztendejére maradt a zene.
SZEMBEFESZÜLÉS
„A sok szép élmény és tapasztalat ellenére úgy éreztem, az életem nem a megfelelő vágányon fut, hiszen én gyerekkorom óta írtam, s úgy éreztem, az irodalom az igazi énem. Tízéves koromban meghalt az édesapám, Balla Károly. Ennek következtében örökre »megszabadultam« a bélyegtől, miszerint a közismert író apa egyengeti az utamat.” A Bodor Pál által vezetett Gaál Gábor Irodalmi Körbe járt – később irányította is –: „Szerencsémre mindig nagyon jó párkák bogozgatták az életem fonalát.” Írói alkotásainak íve az 1968-ban megjelent, A dolgok emlékezete című verseskötettől máig húzódik. Elsősorban a költemények révén – de bábjáték és könyvszerkesztés hozzájárulásával is – Balla Zsófia a mai magyar irodalom egyik megkerülhetetlen személyisége.
A „kolozsváriság”, az első negyven év azonban egyetlen pillanatra sem tűnik el mellőle. „A mai fiataloknak – magyarországiaknak és külhoniaknak egyaránt – nehéz elmondani, hogy a vers és a vershelyzet nem volt mindig magától értetődő, hogy sokszor nem lehetett kimondani dolgokat. Amiről beszélni akartunk, ami feszítette az embert, ami megformálásra várt – párhuzamosan azzal, hogy minden induló nemzedék úgy érzi, most valami soha nem volt állapotot kell megmutatnia –, képes beszéd, szimbolikus nyelvezet kialakítására kényszerített.”
Gyűjteményes kötete nyomda alá rendezése során – mesélte – szembesült olyan, a korai verseiben fennmaradt, ki nem mondott kifejezésekkel, amelyeket vagy fel kell oldania, vagy át kell írnia, másképp ma már nem érthetők. „A korabeli olvasóközönség tagjainak a többsége természetesen értette, hogy mivel feszült akkoriban szembe az ember, de mivel a történelem tengere időközben kimosta a talpunk alól a homokot, ma már egyáltalán nem világos, miről is beszélek. A politikai-társadalmi, akár irodalmi kontextus eltűnését bizony néha megsínylik a művek. Keserves munka a szembenézés, mégis jó dolog szembesülni azzal, hogy anno ez így szólt és működött. Szembenézés nélkül viszont nem tarthatunk igényt arra, hogy érvényes művészetet hozzunk létre.”
KÖZPONT ÉS PERIFÉRIA
Balla Zsófia szerint a kisebbségi lét előnyt és hátrányt egyaránt hordoz. Hátránya, hogy mindig valami ellenében él az ember, valaminek ellen kell szegülnie. Hiszen meg kell akadályoznia, hogy a kultúráját, nyelvét, múltját, emberi kapcsolatait, épületeit ne tegye tönkre egy homogenizáló, másfajta szabványok alapján szerveződő más kultúra, amely agresszív vagy passzív módon, de mindenképpen asszimilációra törekszik. A folyamatos ellenszegülés azonban az alkotó energiák és az idő nagy részét is leköti, közben meg elveszik annak a lehetősége, aminek a megfogalmazása így áll a negyvenhat évesen elhunyt kolozsvári filozófus, Bretter György sírkövén: „Már soha nem tudom meg, hogy ki lehettem volna.” Ugyanakkor hajlamosak vagyunk elfeledkezni az előny lehetőségéről – tartja a költőnő. Azzal ugyanis, hogy egy többszínű, többnyelvű kultúrában élünk, egy másik nyelv, hanghordozás, nyelvtan szempontjából is magára tekinthet az ember, külső nézőpontokat kap önmagához. Márpedig a sokféleség hatalmas előny az egynyelvű, monolitikus kultúrákkal szemben, mint amilyen a magyarországi is.
„Életem első negyven évét különböző diktatúrákban éltem le, leszámítva egy rövid, publikációs szempontból is lazább periódust. A többi szinte folyamatos rejtőzködésre késztetett, ami inkább ironikus volt, mint humoros. Magyarországra költözésem után minden egészen más hagyományrendszerbe, beszédmódba, világba költözött, holott a nyelv nem változott. És amelyben sokáig egyáltalán nem biztos, hogy megértik, így aztán az embernek megint szüksége lesz a humorára, de már sokkal nyíltabb, kevésbé kódolt nyelven kell megszólalnia.”
A Székelyföld című havilapban megjelent, A vers hazája című esszéjét a folyóirat vitairatként megküldte tíz, elsősorban magyarországi kritikusnak. A mű egyik fontos állítása, hogy a magyar kultúra ma már nem asszimilálja a határon túli kultúrákat. Régebben ez volt a helyzet, hiszen például a horvát anyanyelvű Zrínyit az egyik legnagyobb magyar költőként tartjuk számon. „Mára viszont kialakult egy központ-periféria viszony; bizonyos magyarországi fórumok némi fölényességgel tekintenek mindarra, ami a határon kívül történik. A hozzászólások között volt egy rendkívül befolyásos kritikus, egyetemi tanár, folyóirat-szerkesztőé is, aki azt mondta: igazából soha nem tudott mit kezdeni az erdélyi irodalommal, Tamási Áronnal sem, senkivel sem. Nagyon súlyosnak tartom a dolgot, mert ez egyrészt azt jelenti, hogy hiányzik az elszánás a megértésre, egyben pedig lemondás – meg sem próbálja megérteni azt a világot. Nekünk, erdélyieknek viszont mindig volt életidőnk a budapesti irodalmi élet fontos könyveire.”
