Kaiser Ottó

Cappuccino
Fotográfusként tizenöt éve a magyar kultúra, népművészet, valamint építészeti és tárgyi emlékeinek a megörökítésével foglalkozik. Munkája során több ezer helyszínen megfordult, s közel 250, Magyarország jelenlegi határain kívül élő magyar alkotót keresett fel.

– Tizenöt éve az ország fotózásával foglalkozik. Ez több mint szenvedély.

– Egyszer csak beleszerettem az országba meg a magyar kultúrába, és nem tudtam abbahagyni. Ez tényleg így van. Először más országokban próbáltam olyan képeket készíteni, amelyekkel elégedett vagyok, ez többé-kevésbé sikerült. Azután elkezdtem a magyar várakat, kastélyokat, palotákat fényképezni, innen már nem volt megállás.

– Ebből meg lehet élni?

– Nem, ebből el lehet szegényedni. Így azután van egy vállalkozásunk. Hosszú idő után rájöttünk a feleségemmel: nagyon szép, hogy most már több mint negyven kötetet publikáltunk, de az autónkat nem tudjuk lecserélni, és egyre rosszabb helyzetben vagyunk. Elindítottunk egy vállalkozást, fotóalapú ajándéktárgyakat csinálunk, s ezzel kiegészítve élhetek a szenvedélyemnek.

– Azután, hogy körbefényképezte, milyen Magyarország fotósszemmel?

– Nagyon nehéz elválasztani a vonzalmamtól, de azután, hogy több mint ötven országban fotóztam, van viszonyítási alapom. Persze adódik a kérdés, hogy miért vagyok szerelmes Budapestbe, hiszen ott van Firenze vagy Barcelona, de ez nem így működik. Úgy működik, hogy az ember egyszer csak rájön: amit a magyar kultúrával tesz a mindennapokban, az összeadódik benne és – hogy nagyképűen fogalmazzak – az életművében is. Egyébként szerintem nagyon izgalmas helyek vannak, amelyeket különösen imádok, egészen eltérő karakterűek, amelyek viszont kevés országban vannak meg.  A Hortobágy, a Balaton, a Zemplén, az Őrség, aztán itt van ez a gyönyörű város,
Budapest. Ezek mind fantasztikus területek, és egy fotográfusnak kincsesbányák. Például nem értékeljük kellőképpen, hogy Budapest egy szecessziós csoda. Egyike a világ azon városainak, ahol nagyon jó állapotú és
nagyon szép szecessziós épületek vannak. Ráadásul nálunk van egy sajátos magyar szecesszió is. Lechner Ödön nekiállt picit kutakodni, s egy kicsit
keletebbre tekintett az egyébként is cirkalmas és virágmotívumokkal kiegészített magyar stílusjegyekkel. A Kárpát-medencében sok helyen lehet
találni magyar tervezésű és magyar szecessziós épületeket.

– Lehet, hogy ezt érzik meg a külföldiek, akiket elvarázsol Budapest?

– Akik a tengerentúlról jönnek, mindegy, hogy Észak-Amerikából vagy Kanadából, elképednek, mert nem gondolták volna, hogy ilyen város van itt, Kelet-Európában. Ne legyünk szerények: van egyfajta „életszaga”, amelyre büszkék lehetünk.

– Mit jelent az „életszag”?

– Itt van a Margitsziget, a kocsmák, a fantasztikus teraszok, kerthelyiségek, nagy lendülete és életigenlése van a városnak, ezt hívom én életszagúnak. Ráadásul itt van középen a Duna.

– Mit szól a Duna-parton sorjázó új épületekhez?

– Azokkal kapcsolatban egy kicsit várakozó állásponton lennék. Amennyiben a környezetüket sikerül majd úgy kialakítani, hogy hozzátesz az épületsorhoz, akkor nem szólok semmit. Nekem most egy picit idegen. Nem vagyok ezeknek nagyon a kerékkötője, a város menjen a saját korában arra, amerre mennie kell, nem építhetünk újra szecessziós házakat. A jól és jó anyagokból megépített házaknak van saját értékük.

– Körbefotózta a fél világot, és természetesen Budapest a szíve csücske. Mi az, ami még elvarázsolta?

– Én magam kisvárosi ember vagyok, Pápán nőttem fel, az ilyen településeknek vagyok a híve. Tehát igazából akár Horvátországról, akár Dél-Franciaországról, mondjuk Provence-ról, akár Olaszországról van szó, a kisvárosokban érzem jól magam. Harmincezer főnél nekem véget ér a város. Onnantól kezdve egy üzemmé válik. Körülbelül harmincezer fő a felső határa annak, amikor a pék megismeri a nénit stb. Nekem ez a világom. Ebből viszont elég sok van.

– Pályázati elnök lett, vezetője azon döntnökök tanácsának, amely a kormány által meghirdetett Magyarország 365 című fotópályázat eredményét hirdeti majd ki.

– A kiírásra három kategóriában – táj és természet, épített és tárgyi örökség, valamint városi és vidéki közösségi életképek témában – várják a pályaműveket. „Magyarország sokunk számára a világ közepe, büszkék vagyunk tájaira, művészetére, közösségeire és a mindennapok sikereire is. Szeretnénk, ha ezen a fotópályázaton minél többen bemutatnák a büszkeségre okot adó értékeket” – mondta a tender ismertetésekor Dömötör Csaba, a Miniszterelnöki Kabinetiroda parlamenti államtitkára. A kezdeményezésben a kormányon kívül a Magyar Természetjáró Szövetség, a Nagycsaládosok Országos Egyesülete (NOE) és a Magyar Turisztikai Ügynökség is részt vesz. 

– Ön hogyan keveredett bele a pályázatba?

– Megkeresett Dömötör Csaba államtitkár úr, hogy gondoltak egy ilyen pályázatra: mentorálnám-e, illetve az ötleteimmel, tapasztalataimmal beszállnék-e? Készítettem egy pályázati tervet, próbáltam minden irányból megvizsgálni, miként lesz ez jó, és onnantól persze ötletgazda is vagyok, mert én szorgalmaztam, hogy ez ne csak egy fotópályázat legyen, hanem szép lassan, de vállaltan fotográfiai műhellyé is váljon, ahol már a pályázatok beadása előtt, de a beadás után mindenképpen konzultációkat tartunk, amelyekre bárki eljöhet. Azt a munkacímet tudnám adni, hogy „Kérdezz nyugodtan a fotográfiáról”, ahová amatőröktől a profikig akik esetleg kíváncsiak a véleményünkre, eljöhetnek. Valahogy lenne utóélete is ennek az egésznek, legyen egy kis műhelymunka, mondjuk egy közösség. Ehhez nem kell különösebb állandó hely – bár nem baj, ha van –, de akár egy kávéházban is lehessen beszélgetni. Az a lényeg: aki kérdezni akar vagy meg szeretné mutatni a portfólióját, azzal beszélgessünk egy másfél órát.

– Manapság mindenki fotókat készít, szó szerint azzal, ami a keze ügyében van. Márpedig egy telefon mindenkinek ott van. Mindenki szelfizik, családi mosolyalbumok készülnek. Ezeknek lesz helye a pályamunkák között?

– Biztosan nem. Hosszú fejtörés után azt állapítottuk meg, hogy a határt 5 MB-nál húzzuk meg. Azért 5 MB-os képeket már egy jó minőségű telefonnal el lehet készíteni, és ezeket a fotókat ne zárjuk ki a pályázatról. Személy szerint ezt nagyon szívesen veszem, nagyon nyitottnak kell lennünk az első pályázatnál. Van egy olyan mondás, hogy az a fényképezőgép, amely a kezedben van, mert akkor nem maradsz le a pillanatról. Természetesen a profik irányába akarjuk elnyomni ezt az egészet, de a tehetséges amatőröket sem akarjuk kizárni.

Ez egy olyan mustra, hogy amit kiválaszt a zsűri, annak támadhatatlannak kell lennie. A kép dönt. Hogy ki készítette, azt nem is tudjuk majd az utolsó pillanatig.

Szeptember 3-án lesz egy sajtótájékoztató, ahol bemutatom a zsűri másik négy tagját: Keleti Évát, a magyar fotózás nagyasszonyát, Szarka Klárát, aki a közelmúltban rengeteg meghatározó tárlat kurátora volt, Kerekes Emőke fiatal határon túli fotóművészt és Tassy Márkot, aki amatőr fotográfus és a Természetjáró Szövetség vezetője. Velük együtt fogunk dolgozni. 

 

névjegy 

Kedvencek 

Könyv » Száz év magány

Film » Nagyítás

Zene » Led Zeppelin

Étel » betyárleves

Kitüntetései » Magyar Művészetért Díj, Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt, képzőművészeti Megyei Prima Díj, Magyar Örökség Díj

Ezek is érdekelhetnek

További híreink