Biga
– Milyen gitárral kezdte? A szocializmusban kizárólag KGST-márkákhoz lehetett hozzájutni…
– Nem kell elhinni, hogy csak az amerikai a jó gitár. Én csehszlovák Cremonával kezdtem, amit sokáig használtam. Igaz, egy hónap alatt letörtek a hangolókulcsfejek, ezért kombinált fogóval lehetett csak felhangolni.
– Ez mikoriban történt?
– Nyolc-kilenc éves koromban, amikor elhatároztam: zenész leszek. Besétáltam a Triál hangszerboltba, és ott választottam a tanuló méretű Cremona akusztikus gitárt.
– Szülői pénzből?
– Nem, nem. Az egyik osztálytársamnak 700 forintért eladtam a flipperes kvarcjátékomat, a hangszert pedig 600-ért vettem. Jó gitár volt, sokáig használtam, közben teleragasztottam a kedvenceim képével: Bruce Springsteenével, Mark Knopflerével.
– „Le is szedte” – ahogy akkoriban mondtuk – a kedvencek gitározását?
– Persze. Az internet előtt jártunk, Komjáthy György műsoraiból vettük magnóra a számokat, aztán amikor megvoltak, jött a kagylózás, és hallás után megtanultuk a nótákat.
– Zeneiskolába, gitártanárhoz járt?
– A szüleim látták az elszántságomat, beírattak a Csilibe gitároktatásra. Akkoriban könnyűzenét nem tanítottak, csak klasszikust. Az első órán eldicsekedtem a tanárnőnek, hogy én már tudok Rolling Stones- meg Beatles-számokat. Meghallgatta, majd lenyugtatott: ez sokára következik, először tanuljuk meg tartani a hangszert. A második órán fél kézzel kellett pengetni egyetlen húrt, a negyediken pedig már nem jelentem meg. Jóval később, huszonéves voltam, amikor ajánlották, hogy menjek el Szűcs Antal Gáborhoz tanulni. Megkaptam a számát, felhívtam, elvállalt. Csak néhányszor jártam nála, mivel elfoglalt volt, és nekem is beindultak a dolgaim. De nagyon nagy köszönet neki, amiért megismerkedhettem egy igazán elhivatott, lelkiismeretes, rendkívüli tudású muzsikussal.
– Aki akkoriban hol játszott, a Skorpióban, a Dinamitban vagy az Ős-Bikiniben?
– Már az Albatrossban, a Bojtorján utódzenekarában. A nyolcvanas évek végén jártunk. Rendszeresen felléptek a Fregattban, ahová mindig hívott. Egyszer el is mentem. Jött a Micimackó című Bródy-dal, a közepén hosszú gitárszólóval. Totya (Szűcs Antal Gábor) a szólója közben váratlanul rám nézett, és intett: menjek fel. Végem volt. Fel kellett mennem folytatni a szólót, mintegy vizsgaként…
– Jól ment?
– Nem tudom, szerencsére senki sem örökítette meg. Mindenesetre Totya megdicsért, hogy ügyes voltam.
– Mikor alapított saját zenekart?
– Szakközépben, ahol többen gitároztunk, és elhatároztuk, hogy zenekart csinálunk.
– Milyen szakközépbe járt?
– Hiába döntöttem el gyerekkoromban, hogy zenész leszek, a szüleim nem vették be. Utóbb elárulták: látták, mennyire komolyan veszem a gyakorlást, de azért elvártak egy érettségit és egy szakmát. A Bánki Donát szakközépbe jártam, és autóvillamossági gépjárműtechnikai végzettséget szereztem. Az egész iskolát úgy csináltam végig, hogy tudtam, sosem leszek autószerelő. Tudta ezt a tanári kar is, látták, hogy csak a zenélés érdekel, így átengedtek az érettségin.
– Sokra nem menne manapság az akkor megszerzett tudással?
– Hát nem, még Zsigulikon tanultunk gyújtást állítani.
– Szóval megalakult a középiskolás banda…
– Rákoshegyen laktunk, és a dobosunknál próbáltunk Pomázon, a garázsban. Órákig utaztam oda-vissza, de imádtam próbálni, mennem kellett. Mindent nagyon gyorsan és nagyon hangosan játszottunk. A mai napig rácsodálkozom, ha meghallgatom a kazettákat, hogy hogyan tudtunk ennyire gyorsan játszani. A bandának Roy volt az énekese a Roy és Ádámból, ő hozta a Police-, Sting-, U2-számokat.
– Egy zenekar életében alapvető fontosságú a név.
– Shakersnek hívtak bennünket. Sokat próbáltunk, keveset koncerteztünk, de élveztük a bulikat, menő számokat játszottunk, ott voltak a haverjaink.
– Emellé tényleg nem árt egy szakma, ha az ember meg akar élni valamiből.
– Még a szüleimnél laktam, akik nem sokkal később leköltöztek Balatonfüredre, ahol rétesboltot nyitottak. Abból élt az egész család, hivatásukká vált. Mára pedig a város híres helyévé. Én húszévesen Budapesten maradtam, és fenn kellett tartanom magamat. A VIII. kerületben éltem egy kis lakásban, ami sem kényelmes, sem szép nem volt, viszont télen nagyon hideg, nyáron nagyon meleg. Hálás vagyok a szüleimnek, amiért nem kényeztettek el, hanem önállóságra neveltek.
– Fenn tudta magát tartani muzsikálásból?
– Nehezen. Különböző formációkban voltam háttérgitáros, néhány ezresért alkalmanként. Meg kellett fontolnom, hogy megvegyem-e a harmadik kiflit vagy ne.
– Még csehszlovák gitárral lépett fel?
– Nem, egy Fender Stratocasterrel.
– Ilyenen játszott Jimi Hendrix, David Gilmour, Eric Clapton, Ritchie Blackmore, Mark Knopfler.
– A szüleimtől kaptam érettségire. Apu nagyon örült, hogy muzsikálok, mivel a művészi hajlamomat tőle örököltem. Ő zenélt, festett, kiállításai voltak, azonban 1945-ös születésűként, akit ráadásul nevelőszülők neveltek, nem mehetett el a művészet irányába, villanyszerelő lett. Nagyon aranyosan zajlott az ajándékozás. Szóltak: gyere, dobd be a gitárodat a csomagtartóba, elmegyünk valahová.
– Ez még csehszlovák hangszer volt?
– De mennyire, egy Jolana Vikomt. Elképzelni sem tudtam, hová megyünk. A belvárosban kiszálltunk, és mentünk, mentünk, mentünk, egészen egy hangszerboltig. Még ott sem esett le. Beléptünk. A boltvezető elém tette a Fendert. Nem értettem. Akkor a szüleim azt mondták: mától ez a gitár a tiéd, a régit pedig itt hagyjuk. Sokkos állapotba kerültem, mivel nekem Mark Knopfler volt az első számú gitárhősöm.
– Milyen Strato volt?
– Amerikai, klasszikus sunburst színű, 1992-es, akkor kaptam.
– Ezzel már megkereshette a harmadik kiflire valót?
– Mi az, hogy! Felhívott a Beathoven zenekar, amely Beatlest játszottak magyarul. Nagy divat volt akkoriban, hogy mindent magyarosítottak.
– Hogy ment magyarul a She Loves You?
– Szeret téged! Je je! Abban a felállásban én még nem voltam benne. De tegyük hozzá, többszörös aranylemezes csapatról van szó.
– A nagy siker közepette miért kerestek meg?
– Kaptak Mallorcáról egy felkérést, hogy megvennék a produkciót. Tombolt a tribute mánia Spanyolországban, a szigetek szórakozóhelyein mindenütt más-más sztárt megidéző bandák nyomták. A Beathoven nem kifejezetten élő zenélésre lett kitalálva, ezért hívtak fél évre Mallorcára. Az első lehetőségem volt, hogy világot lássak, ráadásul szemmel látható összeget keressek.
– Jelmezben kellett tolni, mint a Beatlesnek? Gombafej, szürke öltöny?
– Kötelezően! Ráadásul úgy kellett megszólalnunk, mint az eredeti. Jól sikerült, hat évet töltöttünk odakint. 1500 „Beatles-koncertet” adtunk Mallorcán, de turnéztunk Portugáliában, Londonban, Norvégiában, Finnországban is.
– Akkor, vélhetően, keresett végre.
– Igen, megvehettem az első kisautómat, felújíthattam a pici lakást, lecserélhettem az ugrálós Hajdu mosógépet. Az 1500 buli alatt rengeteget tanultam, a lámpalázam teljesen megszűnt, tudtam kommunikálni a közönséggel, véget ért az amatőr korszakom. Esténként zenéltünk, napközben pedig írtam a saját dalaimat.
– Azoknak mi lett a sorsa?
– Amikor hazajöttem, Retronauták néven csináltam egy csapatot. A saját nóták mellett játszottunk Aerosmitht, Black Crowst. Közben megismerkedtem Szabó Zével, és megmutattam neki a dalaimat. Ő azt mondta: ezek nagyon különlegesek ahhoz képest, mik a trendek.
– A Retronautákban már frontember volt?
– Az. De a lehető legrosszabbkor vágtunk bele, éppen begyűrűzött a gazdasági válság. Az első klip után mondták is: Biga, most mindenki behúzta a féket, és senki nem tudja, mikor lesz vége, ezért senki nem tesz pénzt semmibe. Ekkor hívtak hajózni. Ez már klasszikus vendéglátós muzsikálás volt. Napi hat órában. Csiszár Péter, a Tátrai és a Charlie Band szaxofonosa vezette a zenekart. Itt ismerkedtem meg Veres Mónika Nikával. Ő volt az énekesnő, én az énekes.
– Meddig hajózott?
– Két évig, és évente 3-4 szerződést teljesítettünk. Ez újabb edzőtábor volt, amit 2011-ben hagytam abba. Akkor Szabó Zével elkezdtünk demókat gyártani. Közben Zé nemzetközi projektekben is részt vett szerzőként. Egyszer csak hívott, hogy született egy olyan dal, amit mintha én írtam volna, de közben négyen rakták össze, hárman külföldiek, és szerették volna világszínvonalú produkcióként értékesíteni. Meghallgatta Bruno Mars is, tetszett neki, végül egy svéd sztár felénekelte. Zé elmondta a többieknek, hogy indul Magyarországon A Dal, aminek a győztese mehet az Eurovíziós Dalfesztiválra. Győzködte a szerzőtársait, hogy énekeljem fel én, és végül megegyeztek, ha nem nyerünk, elveszik tőlem a nótát. Nem nyertünk, másodikak lettünk. Ellenben a dal hihetetlenül népszerű lett.
– A Learning to Let Go.
– Igen. Az év legjátszottabb slágere volt itthon. A svéd Singles Charton (az ország legkelendőbb kislemezei) első lett. Végül nálam maradhatott a dal. Sokan a mai napig azt hiszik, én írtam. Rengeteg üzenetet kapok, hogy a világ melyik részén éppen hol szól a nóta.
– Világsláger lett?
– Egy picit talán igen. Ennek hála a saját dalaimat is megismertethettem az országgal. Ez rádió nélkül lehetetlen. Rádió szól a plázákban, a boltokban, az éttermekben, a taxikban, a benzinkutakon. Persze sokkal több dalomat nem játsszák, mint ahányat igen.
– Azért valamit jól csinálhat, hiszen tavaly Fonogram-díjat nyert.
– A Gátlásos sztriptíz című albumom megkapta az év hazai modern pop-rock albuma díjat. Ez ráadásul a mainstream kategória. Nem hittem, hogy nyerhetünk a Kowalsky meg a Vega, a Fish, a Margaret Island, a Halott Pénz, az Amber Smith mellett. Ehhez képest erről a lemezről egyetlen számot sem játszottak a rádiók.
– Vajon miért nem?
– Akkor esett le: a szakmai elismerés nem garantálja, hogy a dalokat felkarolják a mainstream rádiók, kereskedelmi tévék. Azért, mert valami érték, egyáltalán nem biztos, hogy ismertté válik. Felteheted a YouTube-csatornádra, de ott csak az ismerőseid látják. Sok dalommal jártam így, hiába voltak jó nóták.
– A Good Vibe a tavalyi A Dalban ismertté vált, játsszák is a rádiók.
– Mert a műsor miatt népszerű lett, különben nem játszanák. Minden dallal újra és újra meg kell küzdeni, hogy eljusson az emberekhez, ráadásul oda is figyeljenek rá, meg is ragadjon bennük és legyen benne valamiféle újdonság is. A rádiók-nál elvárás, hogy 15 másodpercen belül történjen valami a számban: egy bemondás, egy jó refrén. Ezáltal az összes szerző keze meg van kötve. Mivel szigorú szabályok közé lettünk terelve, nagyon hasonló dalok születnek, szövegben, hangszerelésben egyaránt. A rádiók is egyformák, jószerével mainstream slágereket ad mindegyik, nincs például rockadó. Sokat küzdöttem a skatulyába zártság ellen, hiszen a hallgatók sokfélék. Ragaszkodom ahhoz, hogy a bennem meglévő szellemiség benne legyen a dalban, ráadásul nincs más választásom, mert kizárólag így tudok zenélni.
– Valami rossz irányba változott, az biztos.
– A rádiók diktálnak. Mi még a szüleink korosztályától, akik megteremtették a rock- és popmuzsikát, kaptuk ezt a fajta zenét, ám már nem tudjuk továbbadni ezt a zeneiséget.
– Szerencsére akad „kiskapu”. A Zenevonat produkció továbbviszi, továbbadja az LGT örökségét.
– Amikor hat éve felkértek, és elmondták, hogy Somló Tamás, Karácsony James és Solti János is benne vannak, hihetetlenül megtisztelve éreztem magam, mert a hőseimmel zenélhetek együtt. Azonnal igent mondtam. Ez nem LGT-produkció, hanem életműkoncert, amely a Loksi szerzői munkásságához tartozó dalokat is magában foglal, amiket Katona Klári, Kovács Kati, Révész Sándor adtak elő. Tamás halála után csatlakozott hozzánk Nika. Fantasztikus dolog a példaképeimmel egy színpadra lépni, tanulni tőlük, és a turnébuszban „első kézből” hallgatni a 60-as, 70-es évek nagy sztorijait, amik sosem jelennek meg újságban. Azt hiszem, már nem csak zenésztársak, barátok is vagyunk.
