SPANYOL BELPOLITIKA
A külföldi és a hazai sajtó részéről egyaránt gyakoriak voltak azok a megállapítások, amelyek kormányválságként jellemezték Pedro Sánchez szocialista párti (PSOE) spanyol miniszterelnök kormányalakítási kísérletének július 25-i kudarcát. A kormányfőnek nem sikerült elegendő támogató szavazatot szereznie kormányfői beiktatásához.
VAN IDŐ
Sokan végzetes kudarcként értékelték az eseményt, ám erről szó sincs. Igaz, Sáncheznek sem a július 23-i első szavazáson nem sikerült abszolút többséget szereznie, sem a második, július 25-i fordulóban nem kapott kormánya több támogató mint ellenző szavazatot a spanyol törvényhozás alsóházában, de az alkotmány szerint ezt követően még mindig van 60 napja arra, hogy megkísérelje a kormányalakítást. A határidő szeptember 23-án jár le, és az ezt követő napon, beiktatott kormány hiányában, az uralkodó választások kiírását rendeli el, amely ebben a hipotetikus esetben november 10-ére esne.
Nem érdemes azonban ennyire előre szaladni az időben, hiszen addig Sánchez esélyei semmivel sem rosszabbak a sikeres kormányalakításra. Bár elméletileg más pártok is próbálkozhatnak ezzel, de a Sánchez előtt kormányzó Néppártnak (PP), a jobbra tolódó Ciudadanosnak és a szélsőjobbos Voxnak együtt sincs abszolút többsége a képviselőházban – az pedig teljességgel elképzelhetetlen, hogy a különböző spanyol „kisnemzeti” formációk, például a független Katalónia eszméjét képviselő politikai erők akár csak tartózkodjanak egy esetleges nagyjobboldali invesztitúraszavazásnál. (Az államfő kinevezi a miniszterelnököt, az megalakítja a kormányát, ám erről a törvényhozásnak is szavaznia kell.)
Az alsóházi mandátumait az áprilisi választásokon másfélszerező PSOE egyelőre messze van atól, hogy feladja a további kormányzással kapcsolatos elképzeléseit. A spanyol politikai paletta fragmentáltsága ellenére tehát egyelőre nem érdemes kormányválságról beszélni, és nem csak azért, mert a spanyol politika lényegesen stabilabb képet mutat, mint mondjuk a XIX. században, amikor a kormányok „átlagos életkora” nem haladta meg az egy évet.
A DÖNTŐ KISEBBSÉG
A PSOE egyértelműen nyerte az áprilisi választásokat, de 123 fős frakciójával még így is nagyon messze van a 350 fős képviselőház mandátumainak többségétől. A választások után úgy tűnt, hogy a politikai spektrumon a szocialistáktól eggyel balra álló Unidas Podemos formáció lehet a természetes szövetséges a kormányalakításhoz. Arról azonban, hogy milyen formát öltsön ez a koalíció, az első kormányalakítási kísérletig nem sikerült megegyezni. Pedro Sánchez a Podemos vártnál gyengébb szereplését, ami folytatódott a május 26-i európai parlamenti, önkormányzati és autonóm tartományi választásokon is, arra kívánta felhasználni, hogy potenciális szövetségesét kellő alázatra bírja a kormányalakítással kapcsolatos alkuk tekintetében is.
A Podemos azonban, bár vezetőik meglehetős önkritikával nyugtázták a választási eredményeket, természetesen tisztában van azzal, hogy a képviselőház negyedik legnépesebb frakciójaként, egyben a PSOE-n kívül egyetlen számottevő baloldali erőként kulcsfontosságúak Pedro Sánchez beiktatásához. Így amikor a Podemos május 26-i gyenge szereplése után egyértelművé vált, hogy Sánchez a szocialista kormányt kívülről támogató csendestárs szerepét szánja a pártnak, a Pablo Iglesias vezette formáció határozottan ellenállt. Részesei szerettek volna ugyanis lenni annak a kormánynak, amelynek a megválasztásához nélkülözhetetlenek, így Iglesias egy miniszterelnök-helyettesi pozíciót és néhány, a párt szívéhez közel álló, szociális ügyekkel foglalkozó tárcát kért a Podemosnak.
A kívánság voltaképpen nem tűnik aránytalannak, hiszen néhány miniszteri pozícióról lenne szó egy PSOE által dominált kormányban.
Sánchez azonban ezt is elutasította, ami a Podemos július 25-i tartózkodásához vezetett a képviselőházi szavazáson, Sánchez pedig ügyvezető kormányfő maradt. És hogy mi volt Sánchez oka arra, hogy a Podemost és különösen Iglesiast kihagyja a kormányából? A spanyol belpolitika slágertémáit esetleg ismerő olvasók bizonyára meg tudják tippelni: Katalónia. Iglesias és a Podemos ugyanis – bár nem szimpatizál a katalán függetlenséget zászlajukra tűző legfontosabb pártokkal, például a spanyol törvényhozásban is képviselettel rendelkező ERC-vel vagy a PDeCAT-tal – az önálló katalán állam hívei által gyakran hangoztatott önrendelkezéshez való joggal vagy akár a kérdésről döntő népszavazással kapcsolatban jóval kevésbé elutasító, mint akár a hivatali elődjénél, a néppárti Mariano Rajoynál a katalán követelésekkel szemben lényegesen békülékenyebb hangot megütő Sánchez.
A KATALÁNKÉRDÉS
A katalánkérdés, amely országos szinten tematizálta az áprilisi nemzeti és a májusi európai parlamenti választásokat, végül a kormányalakításnál is szerepet kapott mint azt akadályozó tényező. Pedro Sánchez valahogy úgy tüntette fel Pablo Iglesiast, mintha rajta keresztül a katalánok trójai falova érkezne a kormányába, megbénítva annak működését. Ha ez némiképp túlzás is, az valóban nem kizárható, hogy az Iglesias és pártja által képviselt politikák sokszor kerülhetnének ütközőpályára a kormány szocialista tagjai által képviseltekkel.
A két párt politikája közötti különbség azonban nem áthidalhatatlan. Szeptember 23-ig minden esélye megvan a PSOE-nek és a Podemosnak, hogy egy működőképes megállapodással biztosítsák Pedro Sánchez újabb kormányfővé választását. Addig még van idő arra, hogy – akár pártokon kívüli társadalmi szereplőket a párbeszédbe bevonva – a két párt bölcs kompromisszumra jusson. Ha ez nem történik meg, azért hatalmas felelősség fogja terhelni mindkét oldal vezetését.
Borítófotó: Pedro SÁnchez ügyvezető miniszterelnök és felesége az április választási győzelem után. Társkeresőben vannak a spanyol szocialisták
