Létkérdés az uniós tagságunk - Interjú Kövér Lászlóval

HírekPindroch Tamás

„Nemcsak a momentumosokat tartom neobolsevikoknak, hanem a többi, valóságtól elszakadt kormányellenes demonstrációszervező csoportot is” – mondta lapunknak az Országgyűlés elnöke. Ezt azzal magyarázta: ugyanazt állítják, mint egykor Lenin, hogy ők képviselik a „többséget”, miközben még mikroszkóppal sem fedezhető fel a támogatottságuk.

– Ön ellen folytatott először átfogó médiás lejárató kampányt még 2002-ben az akkori ellenzék. Ugyanők most nagyon hangosan és felháborodottan kérik ki maguknak a jobboldali média „karaktergyilkosságait”. Mit szól ehhez a jelenséghez? 

– Nem ellenem folytattak elsőként lejárató kampányt. Ezt már az első szabad választások idején Orbán Viktor ellen is kipróbálták, aztán jöttek az MDF politikusai, például a néhai Horváth Balázs belügyminiszter, akinek épp a napokban avattunk szülővárosában, Veszprémben emléktáblát, majd pedig 1992-t követően a Fidesz elleni irgalmatlan sajtóháború, melynek bevezetéseképpen a sajtó liberális urai megüzenték nekünk, hogy „ugyanabba a szemétkosárba fogunk dobni benneteket, ahonnét kivettünk”. Legfeljebb ezek a kampányok nem voltak olyan durvák és hatékonyak, mint a későbbiek – vagy legalábbis több erőfeszítést igényeltek a merénylők részéről –, hiszen akkoriban még csak a közszolgálati médiumok léteztek, nem voltak se kereskedelmi tévék, se internetes portálok. A világhálós felületek teljesen új lehetőséget nyitottak a lejáratásra, hiszen a célkeresztbe vett politikusnak lehetősége sincs nagyon arra, hogy jogi úton megvédje magát. Ugyanis legtöbbször a rágalmaknak nincsen „gazdája”, nem világos, hogy valójában kin is lehetne elégtételt venni. Arról nem is beszélve, hogy miközben az egyik hazugság alól kimosná magát az ember, rögtön három másik érkezik. 

– Ezek szerint lehetetlen megvédenie valakinek a becsületét?

 – Becsületét? Szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy ez jelent-e még valamit a mostani médiatérben. A személyiségi jogvédelem ma csak papíron létezik, a minden tekintélyt, minden emberi közösséget és minden viselkedési normát aláásni akaró liberális „gondolatipari” nyomulás pedig szisztematikusan bomlasztja a civilizációs korlátokat. Márpedig ha valaki nem tudja megvédeni a becsületét, az azt is jelenti, hogy nincs neki, elveszett. Ezért a folyamatért a baloldal és a sajtója a felelős. Mindig ők lépték át először azokat a határokat, amelyeket a politikában vagy a közbeszédben addig még senki. Az újságírást pedig – Lenin óta – mindig is harci eszközként fogták fel. 

– Határátlépésnek tartja a Momentum Mozgalom elnökének Origóban tett látogatását?

– Úgy látom, ezeknek a fiatal balosoknak annyi gátlásuk sincs, mint amennyi a politikai felmenőiknek eredetileg talán még megvolt, csak időközben rúgták le magukról. Kétségkívül, a rendszerváltás óta ilyen esemény még nem fordult elő, ezzel együtt egyáltalán nem új, amit ezek a fiatalok az Origo szerkesztőségében műveltek. A nácik hatalomra jutását ábrázoló filmekben visszatérő motívum, amint ilyen „öntudatos legénykék” járják a szerkesztőségeket, hogy „rendet csináljanak”. Talán nem véletlen, hogy a semmiben egyet nem értő bal- és jobboldali médiumok – ha nem is túl hangosan, de – közösen emelték fel a szavukat a Momentum akciójával szemben. Megérezték, hogy olyan „innovációs kísérlet” volt ez, amelynek dominóhatása lehet, és nem biztos, hogy érdemes ilyen precedenseket teremteni – ki tudja, kin csattan nagyobbat az ostor?

– Egyetért azzal a megállapítással, hogy szervezetein keresztül Soros György a kormányzat valódi ellenzéke?

– Valóban, ez a látszat alakult ki. Miután a parlamenti ellenzék mély intellektuális, hitelességi és vezetési válsággal küzd, a Soros által finanszírozott úgynevezett civil szervezetek és a baloldali sajtó segéderőkből főszereplőkké léptek elő. Természetesen ott van még a „Soros-frakció” az Európai Parlamentben, amely már leplezni sem nagyon igyekszik, hogy nem az európai választóknak, hanem a Gazdának akar megfelelni. Mindezen persze nem sok csodálkoznivaló van: Gyurcsány 2010-re nemcsak az országot, hanem az MSZP-t és a teljes baloldalt is a gödör mélyére lökte. S miközben a Fidesz és a KDNP kormánya előbb elhárította a pénzügyi-gazdasági összeomlás közvetlen veszélyét, majd megteremtette egy új fellendülés alapjait, ma az áll a politikai viták középpontjában, hogy mely társadalmi csoportnak, mely ágazatnak kellene nagyobb szeletet kapnia az egyre növekvő tortából. Ha valaki az ellenzék szövegeiből próbálna képet alkotni Magyarország közállapotairól, azt hihetné, hogy nem is itt, hanem Görögországban van. Ami azt illeti, ha azt tettük volna, amit az IMF, az Európai Bizottság ajánlott, s amit az ellenzék is folyamatosan számonkért rajtunk, akkor ma is a válságban vergődő Görögországgal emlegetnének bennünket egy lapon. Kétségkívül nem egyszerű a feladvány az ellenzék számára, de azért az ember többet várna, mint pusztán mindennek a mániákus tagadását és ellenzését, amit a kormány tesz az ország érdekében.

– Mire számít, összefognak a baloldali pártok?

– Ennek nincs jelentősége. Nekünk – a választási matematika szerint számunkra legkevésbé kedvező forgatókönyvre is felkészülve – a választók bizalmának a megtartását, sőt növelését kell szem előtt tartanunk. Ma ugyan nem úgy tűnik, hogy lesz baloldali együttműködés, de ez az utolsó pillanatokban is létrejöhet. Ráadásul már a Jobbikkal való összefogást sem zárhatjuk ki. Ugyanis – bár matematikailag még a Jobbikkal sem stimmelnek a számok – a volt radikálisok nélkül a baloldal esélytelen leváltani a kormányoldalt. Ezért az a baloldali, balliberális értelmiség, amely tegnap még azzal próbálta lejáratni a Fideszt a nemzetközi közvélemény előtt, hogy összejátszunk a „félfasiszta, antiszemita” Jobbikkal, most minden erkölcsi aggály nélkül vállalná velük az együttműködést Orbán Viktor leváltásáért. „Még a legrosszabb Jobbik is jobb, mint a legjobb Fidesz” – ha jól értem, ez a véleményük. Erről nekem Rákosi Mátyás jut az eszembe, aki 1945-ben szemrebbenés nélkül terelte be a kisnyilasokat az akkor még tagság nélküli kommunista pártba. Bűneik megbocsátást nyertek, hiszen nem ők voltak az igazi ellenség, hanem a polgári Magyarország erői. Nem írom a véletlen számlájára azt sem, hogy a Jobbik nem állított képviselőjelöltet a szentendrei, zuglói vagy épp gyulai időközi önkormányzati választásokon. Az a párt, amelyiknek legutóbb több mint egymillió szavazója volt és húszszázalékos eredménnyel jutott be a parlamentbe, nem talál képviselőjelöltet? Nem hiszem, hogy a Jobbik ennyire meggyengült volna, inkább tudatos koncepció lehet a háttérben. Így próbálja meg a baloldal és a Jobbik kisegíteni egymást.

– Hogy befolyásolhatja a magyar választási kampányt az Európai Bíróság ősszel megszülető kvótadöntése?

– Álljunk jóhiszeműen a bírósági döntéshez, vegyük komolyan azt a lehetőséget, hogy a kvótaperben valóban jogi és nem politikai döntés születik. A strasbourgi Emberi Jogi Bírósággal ellentétben, amely az ítéleteiből kiolvashatóan erős ideológiai és politikai elfogultsággal terhelt, de döntéseinek nincs különösebb jelentősége az unió működésére nézve, a luxemburgi bíróságnak meg kell őriznie feddhetetlenségét, mert különben az EU maradék hitele is elvész. Amennyiben az Európai Bíróság Olaszország, a legerősebb uniós tagok – Németország, Franciaország, a Benelux államok – s maga az Európai Bizottság, tehát a befolyás és az erő javára dönt a kis és új tagállamok közé sorolható Magyarországgal és Szlovákiával szemben a kvótaperben, azzal hozzájárulhat ahhoz, hogy az EU szétesési folyamata felgyorsuljon. Még nem tartunk itt, de már sokan ezt vizionálják. Nyugatról Orbán Viktort és a visegrádi országokat vádolják mint a széthullási folyamat katalizátorát, de valójában eddig is a brüsszeli bürokraták és némely régi tagállam vezető politikusai tettek ezért a legtöbbet. A bomlás vagy kilépés – ezt a leghatározottabban mondom – nekünk nem áll érdekünkben. Ezért teljesen célt tévesztett az ellenzék azon próbálkozása, hogy velünk szemben akarja „megvédeni” Magyarország uniós tagságát.

– Akkor a 444.hu állításaival szemben ön nem is érvelt egy vidéki fórumon az uniós kilépésünk mellett?

– Természetesen nem, az idézett portál munkatársának nagy baja lehet a szövegértéssel, de – mivel az MTI képes volt pontosan idézni a szavaimat – inkább arra gyanakszom, hogy szándékos zavarkeltés volt a célja. Ugyanis semmi ilyesmit nem mondtam, pont az ellenkezőjéről beszéltem. Nyilvánvaló, hogy számunkra az unión belüli határnélküliség – amely épp most került a legnagyobb veszélybe – létkérdés, hiszen a szabad mozgás máshogy nem lenne biztosítható a határon túli magyar területekre. Nekünk elemi érdekünk, hogy a saját nemzetrészeinkkel való kapcsolatot fenntartsuk. Emellett rövid távon nagyon fontos számunkra, hogy hozzájussunk a felzárkóztatáshoz szükséges uniós forrásokhoz. Hosszabb távon az állna az érdekünkben, hogy ezekre a forrásokra már ne legyen szükségünk. Ahhoz viszont, hogy az EU legalább középmezőnyéhez felzárkózzunk, nem egy-két kormányzati ciklus kell.

– Június 4-én kilencvenhetedik évfordulója lesz a trianoni döntésnek. Hogy látja, 2010 óta miben változott az elszakított területeken élő magyarság helyzete?

– A párizsi békeszerződések óta a sikeres nemzetpolitika megvalósításához sohasem volt olyan kedvező a belpolitikai helyzet, mint most. Ebbe beleértem, hogy a határon túli területek gazdaságfejlesztési támogatását is meg tudjuk oldani saját forrásainkból. Kárpátalja és a Délvidék után szeretnénk ezt a programot Erdélyre és a Felvidékre is kiterjeszteni. A külső körülmények voltak rosszabbak is, de nem 1990 óta. Ez a tágabb geopolitikai helyzetből is fakad, hiszen Európa sokkal nagyobb problémákkal küzd, mint hogy a magyar kisebbségek helyzetére figyeljen, a nyelvi jogokkal vagy az autonómiatörekvésekkel foglalkozzon. Az utódállamok politikai elitjeinek célja rendszerektől függetlenül immár száz éve az, hogy homogenizálják az általuk megszerzett magyarlakta területeket. A magyar politikai közgondolkodásban a nemzeti eszmélés óta jelen van az itt élő népek egymásrautaltságának és az együttműködés fontosságának ideája. A Kádár-rendszer ezt az utódállamok „érzékenységére” való komplexusos igazodással helyettesítette, a „bűnös nemzet” doktrínájának jegyében. Tulajdonképpen ez a megalázkodó attitűd nyilvánult meg a Horn-kormány alapszerződés-politikájában és a Kovács László „tanuljunk meg kicsik lenni” konyhafilozófiájában. Ennek aztán nem is lehetett más következménye, mint az utódállamokban élő nemzeti közösségeink jogainak meg-megújuló korlátozása. Ma azért látom egy kicsit optimistábban a helyzetet, mert a tömeges illegális migrációval s a nemzeti szuverenitásunkat és kultúránkat aláásó globalista törekvésekkel egész Kelet-Közép-Európában olyan kihívásokkal kell szembenéznünk, amelyeknek csak együttműködve tudunk megfelelni. Azt remélem, ez felnyitja a szerb, a román, a szlovák elitek szemét, és a nemzeti egységet végre nem a magyarellenességben vélik megragadhatónak. Remélem, ők is belátják, hogy a közös szülőföldet, amely lassan az európai kulturális sokszínűség, a keresztény civilizáció utolsó bástyája marad, csak együtt, összefogással lehetünk képesek megvédeni. Hasonlóan: saját nemzeti önazonosságunkat is csak egymást erősítve tudjuk megtartani. E küzdelemben pedig a kisebbségi magyarság léte is felértékelődhet minden utódállamban.    

NÉVJEGY

Kövér László 1990 óta parlamenti képviselő, 2010-től az Országgyűlés elnöke. 1959. december 29-én született Pápán. Nős, három felnőtt gyermek édesapja. 1986-ban, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán szerzett diplomát. 1988-ban a Fidesz egyik alapítója volt. Tevékenykedett a párt alelnökeként, elnökeként, frakcióvezetőjeként. Jelenleg a párt országos választmányát vezeti. 1998 és 2000 között a polgári titkosszolgálatokat irányító tárca nélküli miniszter volt. 1990 és 1993, valamint 2002 és 2006 között az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottságának elnöke, 2001–02 között alelnöke, 1994–98, illetve 2006–10 között pedig annak tagja.

Megjelent a Figyelő 2017/22. lapszámában.