- Az Ön tanácsadó irodájának fő célkitűzése, hogy a diákok egyéni igényeire fókuszáló iskolák létrehozásában segítse az ingatlanfejlesztőket. Nem mond ellent a közgazdasági gondolkodásmódnak az ilyen nagymértékű személyre szabottság?

– Egy ember élete folyamán jó néhány évet eltölt különböző oktatási intézményekben. Ennek során azonban mindent összevetve csak alig néhány órát tesz ki az az idő, amikor a tanárai négyszemközt valóban az ő ügyeivel foglalkoznak. Ez akkora különbség, amit még közgazdasági törvényszerűség sem magyaráz meg. Kijelenthetjük, hogy ez egy elmaradott, gyártásorientált folyamat. Léteznek azonban közgazdaságilag is életképes, fogyasztóorientált modellek. A tanárok igenis képesek a diákokkal foglalkozni, megfelelő tanmenet és megfelelő körülmények esetén.

– Ám a szülő joggal várja el, hogy ne csupán az életre készítsék fel a gyereket, hanem előtte sikerrel teljesítse az egyetemi felvételit – legyen az mégoly vaskalapos módszer szerinti.

– Ez igaz, ám egyre több egyetem, legalábbis az a háromszáz, amelyikkel mostanában volt alkalmam egyeztetni, felismeri annak szükségét, hogy a standardizáltság mellett a tehetségeket se hagyják elveszni.

– Ez nem vigasz azoknak, akik papírok hiányában nem kapják meg a vágyott állást.

– A multik felvételi politikájáról jobb nem beszélni. Kiírják a pályázatot, ám az interjúkat elvégző személyzetisnek köze nincsen ahhoz, milyen embert is kell keresni. Bizonyos paraméterek mentén szűrnek, végül választanak. Ez túlhaladott módszer. A mai világban ezer módja van annak, hogy valaki bizonyítsa hozzáértését. Rakjon videót a YouTube-ra, indítson blogot egy szakterületről! A kisebb, ügyesebb, bátrabb vállalatok biztosan meg fogják találni.

– Nem túl idealista dolog ennyire tudatos és önálló embereket feltételezni?

– Nem igaz, hogy nincs az emberekben önmegvalósítási igény, csak éppen senki sem kéri ezt számon rajtuk. Ha az alsóbb szinteken lennének is ötletek, ezeket senki sem kezeli. Fókuszcsoportok kellenek, próbaprojektek, csapatmunka, folyamatos interakció. Természetes védekezési mód, hogy a kihívások hiányára passzivitással reagálnak a dolgozók. Mert azt látják, hogy bizonyos vállalatok mintha önműködően mennének, terjeszkedve, egységesítve piacaikat.

– Jól értem, hogy a globalizációt kontraproduktívnak tekinti az innováció szempontjából?

– A globalizációt abban a tekintetben bénítónak érzem, hogy egységesít, standardizál. Ennek következtében egyre kevesebb ember tudja az önálló elképzeléseit megvalósítani, ehelyett valamilyen rutint követ. Aztán egyik napról a másikra mégis jön a kihívás, és képtelen reagálni. Ezt láthatjuk az amerikai autógyárak esetében. A nagy szervezetek mintha elveszítenék megújulási képességüket, és a lemaradást pénzzel kénytelenek behozni. Jó példa a Microsoft, amely a Yahoo! felvásárlására tett ajánlata szerint minden egyes Yahoo!-dolgozóért 1,4 millió dollárt kínált. De térjünk vissza az autógyártáshoz: egy új modell kifejlesztése általában 3 évet vesz igénybe. Pedig egy hétköznapi autóról beszélünk! Biztos vagyok benne, ha kiderülne, hogy egy meteor 3 hónap múlva becsapódik a Földbe, akkor ugyanezek a mérnökök megmentenének minket, legyen bármilyen rövid az idő. Minden nagy cég kicsiben kezdte, a kicsikben mindig ott a spiritusz, ezért azt sem tartom kizártnak, hogy a nagyon nagy vállalatokat egyszerűen fel kellene darabolni, hogy újra megjöjjön az eszük.

– Az álomfizetések viszont továbbra is a multiknál vannak.

– Ez tévedés. Adatok bizonyítják, hogy azonos munkakörben a középvállalat jobban fizet. Valamint érdekesebb is. Természetesen sokkal egyszerűbb beküldeni az életrajzot egy FMCG-multihoz, vagy egy Big Four tanácsadó céghez, semmint megtalálni álmaink állását. Az oktatásnak erre is fel kellene készítenie minket.

– Ami azt illeti, a brit oktatásról nem éppen a legjobbakat hallani mostanában. Mérhetőek az Önök erőfeszítéseinek az eredményei?

– Fogalmazzunk úgy, hogy egyre jobb az oktatás, de egyre rosszabb a tanulás. A viccet félretéve, az aggasztó folyamatok elsősorban az alsó- és középszintű oktatásra korlátozódnak. Sajnos társadalmaink olyan irányba fejlődnek, hogy egyre több embernek inkább gyötrelem az élet, és csak a kiváltságosok szűk körének áll módjában élvezni azt. Ráadásul a gyötrődők ezernyi csatornán szembesülhetnek ezzel a különbséggel. Így nehéz az iskolában bármilyen pozitív jövőképet megcsillantani. Az oktatásnak fontos feltétele, hogy legyen kedve a diáknak tanulni, és az iskolán kívüli élete kiegyensúlyozott legyen.

– Ön éppen ellenpélda arra, hogy lenne összefüggés a sikerek és a családi előélet között…

– Nekem szerencsém volt, de mások ne erre legyenek utalva.

– Mi a helyzet a Távol-Keleten? Ott miként tudták megoldani, hogy a nélkülözés ellenére egyre jobban teljesítenek a diákjaik nemzetközi összehasonlításban?

– Olyan társadalmakat építettek, ahol az előrehaladás iránti vágy sokkal erősebb, mint nálunk. Aki a GDP 6 százalékát áldozza oktatásra, annak egy idő után ez megtérül.

– Önök miként győzik meg a befektetőket, hogy a kréta és az iskolapad helyett a bizonyára drágább modellt válasszák?

– Többségében önkormányzatok azok a befektetők, akikkel kapcsolatban állunk, de ez nem feltétlen könnyebbség. Régóta csináljuk ezt, és egy idő után kialakult a munkánk megbecsülése. Sokan tévednek, amikor azt gondolják, hogy egyfajta lakberendezők vagyunk inspiratív iskolai terekhez. A lényeg a metodológia. A befektetők értéket szeretnének a pénzükért, és mi azzal a választással szembesítjük őket, hogy vajon csilivili bútorokat szeretnének-e átlagos tanárokkal, vagy inkább átlagos bútorokat briliáns oktatókkal és hallgatókkal? Nagyon fontos továbbá, hogy nem azt mérjük, ami könnyen mérhető, hanem ami valóban az eredményekről árulkodik.