Kell egy stratégia! – hirdethetné meg ma, parafrazeálva Minarik Ede, a focirajongó mosodás szavait a Régi idők focija című filmből az Európai Unió, amelynek vezetői hétfői brüsszeli csúcstalálkozójukon azon törték a fejüket, hogyan lehetne növekedési pályára állítani a recesszió szélén egyensúlyozó európai gazdaságot. És hogy ne legyen annyira absztrakt a miniszteri Tanács brüsszeli, Schuman-körtéri székházának falai között folyó vita, arról a megszorítások ellen éppen hétfőn demonstráló belga munkavállalók gondoskodtak. Az egész Belgiumot megbénító általános sztrájk, amihez foghatóra a hetvenes évek közepe óta nem volt példa, ismételt figyelmeztetés a döntéshozók számára, hogy az európai társadalmak egyre kevésbé vevők arra a politikára, amelyet a legtöbben közülük élet- és munkakörülményeik romlásaként élnek meg.

David Cameron, Angela Merkel és José Manuel Barroso. Növekedés már rövid távon, vagy robbanásveszély? Fotó: EPA

Az emberek szemében vörös posztóvá vált fiskális konszolidáció soha nem az egyetlen válasza volt az Európai Uniónak és tagállamainak a lassan negyedik évébe lépő pénzügyi és gazdasági válságra. Hiszen a harmadik hullámban, 2010 elején jelentkező államadósság-válságnak részben éppen a pénzügyi rendszerbe és a gazdaságba pumpált azon százmilliárdok ágyaztak meg, amelyekkel megpróbálták tompítani a súlyos visszaesést. Ennek fényében aligha meglepő, hogy az ijesztő mértékben elszabaduló költségvetési hiány és államadósság láttán, azóta mindenütt a fiskális szigor lett a jelszó Európában, ám az unió valahogy eddig mégsem tudta megtalálni a helyes arányt a közpénzügyek szükséges stabilizálása és a növekedési kilátások megőrzése között.