Nem mondhatni, miként azt a mottóul választott idézet is híven mutatja, hogy az állam és az államügyek fontosságát valamikor az újkorban fedezték föl. S az még kevésbé állítható, hogy a hazánkban lényegében a rendszerváltozás óta folyó vita az „erős” vagy „gyenge” államról, a „sok” vagy „kevés” piacról valamiféle magyar specialitás. Valójában a többpárti demokráciában egyik a másikat feltételezi, s nem kell hozzá különösebb jóstehetség, hogy fölmérjük: állam és piac kettőse együtt marad, amíg világ a világ, vagyis amíg a politika megőrzi plurális kereteit.

A KAPITALIZMUS RENDETLENSÉGE. Együtt marad, de nem nő össze. Külön-külön van ugyanis szükség mindkettőre, már persze ha kapitalista játékszabályokban egyezik meg a társadalom. Ebben az esetben soha nem lesz olyan állam, amely átveszi a piac szerepét, s fordítva, a piac sem lesz mindenható, mindig maradnak feladatok az államnak is. De arányos elegyítésükre nincs végleges recept, s gyanítom, soha nem is lesz. Ebből következően meglehetősen nagy a „rendetlenség” a kapitalizmus háza táján; kis túlzással akár azt is mondhatjuk, hogy ahány ház, annyi szokás, ahány ország, annyi állammodell.

Fotó: Kalló Iván

A helyzet persze nem ennyire rossz. Felcsuti Péter és a Figyelőben zajló vita más résztvevői vázolták az elmúlt fél évszázad világgazdasági pályájának nagy ívét: vagyis az állam kiemelt gazdasági szerepét előtérbe helyező John Maynard Keynes gazdaságfilozófiáját és a Milton Friedman nevével fémjelezhető „szabadpiaci” modellt, amely az állam szerepét éppenséggel a minimálisra kívánta korlátozni. A legújabb válság nyomán ugyancsak elterjedt az a nézet, hogy a gazdasági inga megint az állam felé billen majd, ha tetszik, egyfajta „új-keynesiánus” modell irányába.

Ám ha jól meggondoljuk, az átlagember számára maga az állam felettébb elvont fogalom. A hétköznapok világában jobbára mindig azt feltételezzük, hogy az állam „ők”, s nem mi. Az pedig bonyolítja a dolgot, hogy Keynes és Friedman idejéhez képest is tovább globalizálódott a világ. A hagyományos állam a végét járja, legalábbis a klasszikus nemzetállam formájában. Egyre több a multinacionális vonás, mind nagyobbak az összefonódások. Az egyes állam már régen nem úr a maga akárhány ezer négyzetkilométeres dombocskáján, mert a többi domb öröme és bánata is odahallatszik. Ilyen szempontból tehát vesztésre áll a klasszikus állameszme, viszont éppen az amerikai hitelpiaci roppanás mutatta meg, hogy a piac teljes szabadon engedése hová vezet. Pontosabban: az ingatlanpiaci buborék kipukkanása és a nyomában járó súlyos zavarok arra szolgáltak bizonyítékul, hogy nem egyszerűen maga „az” állam a fontos, hanem azok a szabályok, amelyeket az állam előír. Ezeket pedig a kormányok bocsátják ki. Vagyis az átlagember számára az államot nem Keynes, Friedman és a többiek testesítik meg, hanem a kormányzati cselekvés.

Ám a „helyes” cselekvési politikákat ugyancsak nehéz megtalálni. Egyfelől azért, mert a politikában sokszor csak utóbb derül ki, hogy mit kellett volna csinálni. Másfelől azért, mert ami pillanatnyilag jónak látszik – vagy akár jó is, mondjuk, ilyen volt Görögországban a 14. havi nyugdíj –, az hosszú távon kifejezetten károsnak bizonyulhat. S a döntéshozók hajlamosak arra, hogy „illő mértéken túl becsvágyók” legyenek, mert a váltógazdaság erre ösztönzi őket. Márpedig – Simor András jegybankelnök szóhasználatát kölcsönvéve – az „ingyenebéd” általában több hívet szerez, mint a kitartó munkára épített lassú fejlődés ígérete. Ezzel az ellentmondással a kapitalista demokráciának együtt kell élnie.

S itt a második nagy ellentmondás: nem elég, hogy a nemzetállamon túlnőtt a globalizmus gazdasága, de a nemzetállam, pontosabban a nevében cselekvők sokasága nem fér bele a rendelkezésére álló szűkre szabott időbe. A nagy rendszerek, különösen az egészségügy, az oktatás és a nyugdíjak átfogó változtatása – ez már közhely a javából – bizonyosan túllép egy kormányzati cikluson.

A legnagyobb próba – három a magyar igazság – csak ezután következik: a demokratikus állam annál rosszabbul teljesít, minél többet markol. Ez a helyzet az átmenet országaiban, ahol a szocializmus országlása szétrombolta az önkéntes társulásokat, magánközösségeket, civil szervezeteket. Bizalom című könyvében Francis Fukuyama a rendszerváltozás hajnalán azt írta: a visegrádi országoknak jó esélyük van arra, hogy az erős és mesterséges szocialista állam széthullása után belátható időn belül újjászületnek a család „feletti”, de az állam „alatti”, az etnikai közösség határaihoz nem feltétlenül illeszkedő civil egységek. Tehát a világcégek árnyékában is megmaradnak és élni tudnak például a kis vegytisztítók, vésnökök, esztergályos műhelyek, s általában a civil világ magánközösségei.

BIZALOM NÉLKÜL. Ám az állam nevében cselekvők Közép-Európában nem siettek a kis konkurensek fölkarolásával, a feladatok „lepasszolásával”. Mert hiányzott – és hiányzik – valami, ami voltaképpen nem közgazdasági kategória, sokkal inkább morális, pszichológiai, talán már-már transzcendens – ez pedig a Fukuyama emlegette bizalom. Hazánk is az alacsony bizalomszintű országok közé tartozik. Pedig a démokritoszi értelemben az állam valóban mentsvár lehetne, ahol a bajbajutottakat összerántja a cselekvési kényszer, s bíznak egymásban – ez történt a svédeknél a kilencvenes évtizedben.

A mai hazai kétharmados többségnek óriási a felelőssége. A víziók megvalósítása, a kitörési pontok megtalálása csak úgy sikerülhet, ha illő mértéken túl nem becsvágyóak, a közjó ellenében nem akarnak maguknak hatalmat szerezni, s képesek a bizalomszint jelentékeny megemelésére. A mentsvárból így lehetne igazi vár, ahonnan már csak valóban azokat a szabályozási politikákat és tevékenységeket irányítanák – honvédelem, közigazgatás, rendfenntartás és hasonlók –, amelyek csakis az államra tartoznak, s ez a „legyengülten” erős állam gyűjt magának annyi erőt, hogy a szegényeket, az élet, a sors és a piac kitaszítottjait fölkarolja.

Ha nem így lesz, akkor a mentsvárban szőtt szép tervek légvárnak bizonyulnak, ahogyan ez már oly sokszor megtörtént, s megint egyszer tönkremegy – sok minden.

A szerző újságíró, az Eszterházy Károly Főiskola (EKF) főiskolai tanára.