Válságos időkben az erről folyó vita megélénkül, miként most is, a sok országot – köztük hazánkat – sújtó recesszió idején. A közel ötszáz tagvállalatot tömörítő Amerikai Kereskedelmi Kamara (AmCham) ügyvezetőjeként a kérdést a piaci szereplők szemszögéből vizsgálom, de az alábbiak személyes véleményemet tükrözik.

A modern politikai-társadalmi rendszernek a piac és az állam egyaránt fontos alkotóeleme. Természetes, hogy a csaknem világméretű válság közepette sokan felvetik a felelősség kérdését. Vajon miért nem lehetett legalább előre jelezni, pláne megakadályozni a krízist, utóbb pedig tompítani a hatásait? (Soros György időben megkongatta ugyan a vészharangot, de sajnos kevesen figyeltek oda a figyelmeztetésre.) Neves közgazdászok sora állította: a modern pénzügyi rendszer védett az ilyen megrázkódtatásokkal szemben, mert beépült elhárító-kárcsökkentő mechanizmusokkal rendelkezik. Ezek létét most sokan megkérdőjelezik, és szigorú állami beavatkozást sürgetnek. Igazuk lenne? A válasz rendkívül összetett, és még nem minden részletében ismert, már csak ezért sem célszerű egyoldalú leegyszerűsítésekkel vagy ideologikus megközelítéssel próbálkozni.

NINCS ÖNKORREKCIÓ. Az nyilvánvaló, hogy a piac jó működéséhez szükség van szabályozásra, állami felügyeletre és – szükség esetén – megfelelő beavatkozásra. Ezt csak olyanok kérdőjelezik meg, mint például az évtizedekig zseniális befektetési tanácsadónak hitt Bernard Madoff, aki azt mondta: a mai pénzügyi rendszer annyira bonyolult és egyben kiegyensúlyozott, hogy a csalás lehetősége teljesen kizárt. Nos, ő maga cáfolt rá erre, és immár meglehetősen hosszú börtönbüntetését tölti hatalmas összegű síbolások sorozatáért.

Ma már nem az állami beavatkozás szükségessége a vita tárgya, hanem a szabályozás mértéke és szektorkiterjedése; ez viszont történelmileg változik, és más területekre is irányulhat ma, mint ötven vagy száz évvel ezelőtt, éppen a társadalmi normarendszer változása miatt. Ezt még Milton Friedman, az állami beavatkozás minimumát hirdető guru is elismerte. A magam részéről azt tartom kívánatosnak, hogy egyszerre legyen jelen a központi szabályozás és az önkéntes felelősségvállalás.

Súlyos árat fizettünk érte, de mára megtanultuk, hogy a piac önmagától nem fogja „kijavítani magát”, valakinek fel kell lépnie az erkölcstelenül, meggondolatlanul, irracionálisan, felelőtlenül, vagy éppen törvénytelenül cselekvő piaci szereplővel szemben. Az államnak nélkülözhetetlen szerepe van a piaci működés keretfeltételeinek meghatározásában (még akkor is, ha ezeket az üzleti élet szereplőivel együtt kell lefektetnie). Ez a feladat a piac szereplői számára az egyenlő versenyfeltételek megteremtése és biztosítása miatt fontos (trösztellenes törvények, kartellezés elleni felügyelet, fogyasztóvédelem, hogy csak a közvéleményt is foglalkoztató kérdések közül említsek néhányat). Ne feledjük: a piaci szereplőket nem választják, ezért nem is lehet őket leváltani, és az állam csak ellenőrzést gyakorol felettük. (Persze ez sem egyszerű, hiszen a nagyvállalatok már régen túlléptek a nemzetállami kereteken.)

Leegyszerűsítő és ennek folytán téves az elképzelés, hogy az állam minden körülmények között rossz tulajdonos; vagy az, hogy az állam méretét mindenképpen a lehető legkisebbre kell csökkenteni. Jóhiszemű társadalomtudósok vallották és vallják ma is ezeket a nézeteket, és mindig találtak hozzájuk politikai támogatókat is. Ifjúkorom egyik sokat olvasott filozófusa, Ayn Rand esszéregényeiben (Atlasz vállat von, Az ősforrás) minden igyekezetével ezt a két tételt próbálta bizonyítani; könyvei a mai napig alapolvasmányok Amerikában, de objektivista felfogására jócskán rácáfolt a valóság. Egy másik elgondolás szerint (lásd: Francis Fukuyama) az állam működését két tengely mentén célszerű ábrázolni. A vízszintes az állami szabályozás kiterjedtségét, a függőleges pedig a hatékonyságát jelzi, és így négy negyed jön létre. Az elsőben a kevéssé szabályozó, hatékony államok (például az Egyesült Államok), a másodikban az erősen kontrolláló, jó hatékonysággal működők (Franciaország), a harmadikban a szabályozást alacsony fokon megvalósító, kevéssé hatékony államok (Sierra Leone), a negyedikben pedig a kiterjedt szabályrendszert működtető, rossz hatékonysággal működő államok (Brazília) szerepelnek. Könnyen belátható, hogy a méret kérdése pusztán technikai részlet ahhoz képest, hogy mennyire hatékony az adott állam. Egy-egy államon belül is eltérő központosítással és hatékonysággal működnek a különböző állami szervek, illetve ezek teljesítménye és kiterjedtsége is folyamatosan változhat (és változik is). A valóság leírásánál tehát egy még oly kiváló, statikus módszer is csak részigazságokat tár fel, és a leegyszerűsített rendszer kérdésfelvetése (erős vagy gyenge állam?) bizonyosan félrevezető.

A piac önszabályozó mechanizmusait hangsúlyozók is gyakran vallanak ideologikus és előítéletes véleményeket. Szerintem nem igaz, hogy a piac állampolgár- vagy kultúraellenes lenne. Igenis kiváló partner és elengedhetetlen szövetséges lehet azokhoz a feladatokhoz, amelyeket az állam önmagában nem képes ellátni. Egy kézenfekvő példa: nem vitás, hogy az állam nem vonulhat ki egészen az egészségügyből, de ma már az is széles körben elfogadott nézet (még Magyarországon is), hogy az üzleti szereplők részvétele nélkülözhetetlen a fenntartható ellátórendszerek kialakításában, és végső soron az egészségesebb társadalom létrejöttében.

Tapasztaljuk, hogy az állam és a piac képes jól együttműködni az életszínvonal növeléséért, a létbiztonság elérésért vagy a kulturális értékek megőrzéséért. Többször megtörtént már, hogy az állam magához ragadta e feladatok elvégzésének egészét. A tartós eredmény néha a meggyőző kezdeti sikerek ellenére is elmaradt, gyakrabban még kezdeti sikerek sem voltak. A legtöbbször pedig súlyos árat kellett fizetni a próbálkozásért. Az állam mindenhatóságát megszenvedte a gazdaság, és benne az egyén is (gondoljunk például a Szovjetunióra). Idővel sokan megértették, hogy az államilag vezérelt gazdaságnak nincs perspektívája. (Emlékszem Nyers Rezső egyik mondására a nyolcvanas évek közepéről; egyetemi hallgatókkal találkozott, és így kezdte az előadását: „Kedves fiatal barátaim, mondok egy nagyon vicces szóösszetételt: piacosított tervgazdaság.”)

ÉRDEKEK TALÁLKOZÁSA. A „mennyi államot” kérdését gyakorlatiasan is vizsgálhatjuk, ahogyan például a második világháború utáni Nagy-Britanniában a munkáspárti kormány intermezzója után visszatérő konzervatívok tették. Kijelentették: nem privatizálnak újra mindent; ahol az állami tulajdon ésszerűnek és működőképesnek bizonyult, ott azt meghagyják.

Vajon jó-e az ország polgárainak, ami a magyarországi külföldi befektetők érdekében áll? Hol találkozik az állam és a piac érdeke? Úgy gondolom, értelmes eszmecserével és a lényegi kérdések tisztázásával lehet meghatározni a szerepeket, összehangolni a mértéket. Az AmCham az ország versenyképességének javítását tekinti legfőbb céljának, és ebben értelemszerűen kiemelten kezeli a külföldi működő tőke idevonzását és megtartását. Ezek a cégek nem csak munkahelyet teremtenek, know-how-t és üzleti kultúrát hoznak magukkal, de hozzájárulnak a felelős vállalatvezetés és etikus üzleti magatartás (corporate governance) gyakorlatának elterjedéséhez, a felelős társadalmi magatartás (corporate social responsibility) térnyeréséhez, az átlátható és korrupciómentes környezet mihamarabbi kialakulásához. Persze mi sem mondjuk, hogy bármilyen feltételek mellett, csak jöjjön a külföldi tőke. Azért érdemes idevonzani ezeket a globális vállalatokat, mert a magyar gazdaságnak ez elemi érdeke – ám korántsem közömbös, hogy milyen kondíciókkal jön az a bizonyos befektetés. Olyan együttműködést szorgalmazunk, amelyben mindkét fél megtalálja a számítását. Elvégre, az üzlet – az üzlet. S hogy ebben mekkora része és szerepe legyen az államnak, azt a józan megfontolásnak kell vezérelnie.

A szerző az Amerikai Kereskedelmi Kamara ügyvezető igazgatója


A Figyelő idei Top 200 kiadványa, illetve az azt felvezető Top 200 konferencia fókuszában az állam szerepének újraértékelődése áll. Lapunk e témában indított vitacikk-sorozatában eddig megjelent:
● Csaba László: Se vele, se nélküle (2010/19. szám)
● Felcsuti Péter: Mennyi sok? Mennyi kevés? (2010/22. szám)
● Békesi László: Elkerülhetetlen tévedések (2010/25. szám)
● Pete Péter: Állam a válság után (2010/27. szám)
● Lakatos Péter: Álomállam (2010/28. szám)
● Reszegi László: Védőbeszéd (2010/30. szám)
● Mellár Tamás: Nincs kész recept (2010/32. szám)