Pedig a kapitalizmus kialakulása óta a valódi kérdés az, hogy mennyi állami vezérlés, szabályozás és feltételrendszer mellett működik – még és már – a piaci koordináció, s jut érvényre annak hatékonyságot, növekedést serkentő hatása.

Nemzeti szinten a mértékek, arányok és módszerek képezhetik a vita tárgyát. Ma inkább az inga másik oldala, a túlzott beavatkozás – támogatom, ösztönzöm, megvédem, preferálom, szabályozom, „mi el tudjuk dönteni” szlogenek –, vagyis a túl sok állam veszélye fenyeget. Ezek a nemzeti kormányok kérdései. Ám, ha meg akarjuk válaszolni a nemzeti szinten felvetődő kérdéseket, nem lehet nem figyelembe venni a piaci koordináció nemzetközi vonatkozásait.

ZAVARÓ TÉNYEZŐK. A válság nyomán átgondolandó, mennyiben a piaci hatékonyság teóriája bukott meg, illetve mennyiben a világ gazdasága változott meg. Az utóbbi évtizedben olyan országok jutottak meghatározó – lassan domináns – szerepbe a globális gazdaságban, amelyek kevéssé tekinthetők a versenyen, a hatékony erőforrás-elosztáson alapuló szerves, integrált nemzeti fejlődés élharcosainak. Célrendszerük, belső szabályozásuk eltér a klasszikus piacétól, s ez meghatározza a fejlett világ gazdaságaiban követett magatartásukat, de befolyásolja a fejlett országok lehetőségeit, magatartását is ezekben a gazdaságokban.

Bár a feltörekvő országokban is erősödött a piac, s annak koordináló szerepe, mégis szinte olyan szigetek alakultak ki a világban, ahol más-más „közlekedési szabályok” érvényesek. Az eltérő szabály- és feltételrendszer lehetőségeket teremtett arbitrázsra. Ennek következtében a világ gazdaságainak összefonódása, áru-tőke kapcsolatai dinamikusan növekedtek. Az arbitrázs forrása a piaci tökéletlenség, amely többnyire minden jellemzőben, így az árakban vagy éppen a jövedelem-elosztásban is megjelenik. Ennek forrása piaci oldalon például a nem teljes informáltság vagy a nemzetközi monopóliumok tevékenysége, de ma a domináns forrás sokkal inkább a mesterségesen teremtett nemzeti szabályozási különbségek léte. Jellemzően mások lehetnek a környezetvédelmi szabályok, mások a munkakörülmények, esetleg hiányzik a társadalombiztosítás, a nyugdíjrendszer. Mindez párosulhat eltérő devizapolitikával, exportösztönzéssel, támogatással és/vagy olyan állami befektetésekkel, amelyek nem profitszempontokat, hanem foglalkoztatási vagy speciális nemzeti célokat követnek.

Ezek a különbségek megjelennek a nemzetközi versenyben, miközben a nemzetközi kereskedelem napjainkban a világ gazdaságának a fő hajtóereje, a növekedés fő támasza. A nemzetközi munkamegosztás erősödése azonban lényegi strukturális feszültségeket teremtett a fejlettebb országokban, szinte teljes iparágak szűntek meg. Nyomokban lelhető fel a textilipar vagy a cipőipar, míg a beruházásoknak köszönhetően felvirágzott például a korábban évtizedekig tengődő acélipar. Az eltérő feltételek, a nem szerves fejlődésből kialakuló előnyök – párosulva piaci tényezőkkel – egy-egy területen sokkszerűen jelentek meg az egyes nemzetgazdaságokban. Ezek zavarokhoz vezettek, beavatkozásra késztetve az államot. A kérdés csak az, hogy ez a piac kudarca-e, vagy a piaci működési modell átalakulása.

EGY INTEGRÁLT PIAC FELÉ?.Lehet, hogy útban vagyunk egy szélesebb körű, már nem nemzeti szinten integrált piac kialakulása felé? Ilyen típusú átalakulásra vannak történelmi példák. Az angol közösségi legelők bekerítése jótékony hatással volt a gazdasági növekedésre, az iparosodásra, az árupiac fejlődésére. Vagy a céhrendszer megszűnése, a feudális árumegállítási jogok megszüntetése hozzájárult a nemzeti gazdaság növekedéséhez, a hatékonyabb, nemzeti szinten integrált piac kialakulásához. A XX. században pedig a Közös Piac megalakítása, majd az Európai Unió komplex gazdasági-pénzügyi rendszerének kialakulása igazolhatóan hozzájárult a régió országainak fejlődéséhez. Ma már ezen országok piacai nemzeti dimenzióban kevéssé értékelhetők. A szabályok, a jogok, a lehetőségek mindenki – az állam és a vállalatok – számára többnyire egységesen adottak, a belső munkamegosztás, az áru, a tőke és a munkaerő áramlása egyre inkább egységes feltételeket teremt. Eközben úgy maradnak meg érdemi különbségek például a nyugdíj- vagy a jóléti rendszerekben, hogy azok nem rendezik át a versenypozíciókat.

A nemzeti piacok nagy valószínűséggel nem függetleníthetik magukat a világ piacaitól, miközben ott még számos piacidegen, zavaró tényező is szerepet játszik. Kétségtelen, hogy a 2008-ban kezdődött válság okai között az első helyen a pénzügyi rendszer válsága szerepel. A krízis kialakulásában szerepet játszottak piaci kudarcok és nemzeti szabályozási hiányosságok. Viszont a pénzpiacokon is kialakultak az arbitrázs lehetőségek: a bankok, nemzetközi vállalatok – a világgazdaság korábban soha nem látott dinamizmusát meglovagolva – tőkekihelyezéseikben, befektetéseikben kihasználták azokat a lehetőségeket, amelyek kamatkülönbségekből, a nemzeti szabályozási differenciákból eredtek. Olcsó források áramlottak később kockázatosnak bizonyuló területek felé.

Nehéz persze a nemzetközi befektetéseket értékelni, különösen akkor, ha az állam, a szabályozás kockázatával is számolni kell. Ráadásul a pénzügyi rendszerek nemzeti elkülönültsége szinte erősebb, mint az árupiacoké: míg az utóbbiakon vannak nemzetközi megállapodások, szabványok, iparági standardok, addig a pénzpiacokon az önállóság, a függetlenség, a nemzeti célok követése még sokkal inkább jellemző. Ez pénz- és tőkepiaci zavarokhoz is vezethet, miközben a világ pénzügyileg is összefonódott a nélkül, hogy ebben a nemzetközi koordináció és harmonizáció érdemi szerephez jutott volna. Ma egyetlen jelentősebb nemzetgazdaságnak a potenciális csődje is képes megrengetni a világ pénzügyi rendszereit, s fel kell lépni a megmentése érdekében, hogy a többiek is megmenekülhessenek.

NEMZETKÖZIVÉ LETT. A zavarok kialakulásában nemzeti szabályozási hiányok, piaci anomáliák és világgazdasági folyamatok egyaránt szerepet játszottak. A következmény pedig a piac elégtelenségéről szóló nézetek térnyerése, illetve az állami szerepvállalás növelésének az igénye lett. A kilábalásban, az útkeresésben nem lehet eltekinteni a világ áru- és tőkepiacaitól. Valóban több állami szerepvállalás szükséges. Ennek azonban legalább annyira kell a nemzetközi megállapodásokra, a nemzetközi szabály- és működésikeret-alkotásra irányulnia, mint a belső nemzeti szabályok nemzetközi harmonizációjára. Ne várjuk a piactól azt, amit nem képes megoldani, de ne is tekintsük haszontalannak. Szükség van rá. Koordináló szerepét nem helyettesítheti állam, politikai akarat. Ez igaz nemzetközi viszonylatban is. Itt az idő megteremteni a nemzetközi piaci koordináció feltételrendszerét.

A szerző vállalati pénzügyi tanácsadó, a Budapesti Corvinus Egyetem címzetes tanára.