Ilyen periódusokban nyílttá válnak addig látens ellentmondások, káros, vagy hiányos megoldások, téves koncepciók és a megvalósításukat szolgáló gyakorlat. Manapság, amikor a globális pénzügyi és hitelválságot reálgazdasági krízis követte, számos ország fenyegető adósságválsággal néz szembe, a világméretű gazdasági folyamatok, kapcsolatok és a nemzetállami keretek között meghatározott gazdaságpolitikák közötti ellentmondások pedig kiéleződtek, különösen aktuális, éles és fontos ez a vita.

A modern államok gazdasági funkciói a következő területekre koncentrálódnak: az állam, mint tulajdonos; az állam, mint az eredeti jövedelmek egy részének elvonását és átcsoportosítását végrehajtó közhatalom; végül, de nem utolsósorban az állam, mint a gazdaság játékszabályait kialakító és érvényesítő, regulátor hatóság.

A fenti funkciók céljától, tartalmától és terjedelmétől függ az állam gazdasági jellege, típusa, „missziója” is. Azaz a gondoskodó (paternalista), a fejlesztő (gazdaságirányító) vagy szolgáltató (menedzser) típusú állam jellegzetessége, eszközei és módszerei is jól leírhatók az előző klasszifikáció alapján.

"A modern államok többsége – politikai taktikai okokból is, azaz a választók megnyerése érdekében – kiterjedt jóléti államot próbál meg működtetni."

1. Az állam mint tulajdonos
A modern államok többnyire hatalmas összegű, változó összetételű vagyont kezelnek. Ennek egy része nélkülözhetetlen az állam oszthatatlan feladatainak végrehajtásához, amilyen például az államhatalom és az államigazgatás, a honvédelem, a köz- és jogbiztonság. Más része az állam közjó érdekében kifejtett tevékenységének feltételeit biztosítja, például az egészségügyi, oktatási, kulturális, közlekedési és egyéb infrastruktúra fenntartását, illetve további eleme lehet a korlátozott természeti erőforrások állami monopóliuma, például a termőföld egy része, a természetes vizek, ásványkincsek, energiahordozók egy részének birtoklása és hasznosítása. Végül adott az állam vagyonának és jövedelmének gyarapítását szolgáló úgynevezett vállalkozói vagyon.

Az oszthatatlan feladatok végrehajtását szolgáló vagyon mennyisége és összetétele általában nem tárgya a vitáknak. E funkciók ellátására szükség van, legfeljebb fejlesztésük, gyarapításuk függ az állam teherviselő képességétől.

Bonyolultabb a helyzet a közjót szolgáló infrastruktúra esetén. Ezen a területen a társadalmi igények növekedése, a tudományos és technikai fejlődéssel együtt járó költségrobbanás – például az egészségügyben – rendszeresen beleütközik az állam korlátozott anyagi erőforrásaiba. Fellép a kielégítetlen szükségletek és az állandó hiány állapota, ami miatt az államok permanens takarékosságra, illetve új erőforrások bevonására szorulnak. Az új erőforrások egyre kevésbé származhatnak versenyképességet rontó és elégedetlenséget szülő adó- és járulékemelésből, így egyre nagyobb teret kapnak a magán erőforrások. Vagyis a növekvő igények, a szűkös erőforrások és nem utolsósorban az úgynevezett üzemgazdasági hatékonyság növelése (optimális működtetés) érdekében ezen a téren egyre nő a magántulajdon szerepe és részaránya. Az állam itt már nem tulajdonosként, hanem regulátorként gondoskodik a vállalt funkciók jó színvonalú teljesítéséről.

Különleges helyzetben van az állam a korlátos természeti erőforrások hasznosítása és kezelése terén. Itt az állami tulajdon jellemzően megmarad, de hasznosítása a magánszférában zajlik. Az állam itt bérbeadó, koncesszor és szabályozó, a magántőke pedig üzemeltető és termelő. Megfelelő szabályozás esetén a tulajdonlás már nem járna monopolisztikus előnnyel, a többnyire érzelmi alapokon nyugvó társadalmi, politikai megfontolások azonban általában blokkolják a privatizációt.

A legmarkánsabb változások az állam „vállalkozói vagyonának” terjedelmében és összetételében mentek végbe az elmúlt évtizedekben. Nevezetesen: e vagyon napjainkra minimálisra zsugorodott. Ezt a tendenciát racionális gazdasági érvek és érdekek támasztják alá. A piaci hatásoknak kitett vagyon működtetésének kockázata, az állandó fejlesztési és versenykényszer, a globális munkamegosztásba való gyors és hatékony beilleszkedés, a befektetések forrásigénye, a hatékony működtetés menedzselési feladatai kivétel nélkül az állami tulajdon leépítése, a privatizáció mellett szóltak és szólnak.

Ez a tendencia akkor is meghatározó, ha helyenként és átmenetileg fordított előjelű változások is bekövetkeznek. Gazdasági krízis esetén – a funkciók védelmében, vagy a vagyonvesztés megakadályozása érdekében – sor kerülhet az állami tulajdon növelésére is. Tipikus példája ennek a folyamatnak a subprime válság során állami tőkejuttatással megmentett pénzintézetek esete, de hasonló példa a Malév átmeneti államosítása is, a cég sikeres reorganizációja érdekében. Ezekben az esetekben az állam csak átmenetileg, a krízis menedzselésének idejére válik résztulajdonossá, hogy a stabilizáció után piaci alapokon azonnal értékesítse tulajdonrészét.

Külön említést érdemelnek az olyan, politikai célzatú, vagy szabályozási hiányosságok megszüntetésére szolgáló „államosítási” akciók, mint például a pécsi vízmű esete. Ez klasszikus példája annak, mit nem szabad csinálni: esetleges szabályozási, szerződéses hibákat nem erőből végrehajtott tulajdonosváltással, hanem a hibák korrigálásával kell orvosolni!

2. Az állam jövedelemszabályozó és újraelosztó szerepe
A modern államok kiterjedt jóléti funkciókat látnak el egyebek között az egészségügy, a társadalombiztosítás, a szociálpolitika, az oktatás, a kultúra, a sport, a terület- és településfejlesztés, a foglalkoztatás terén. A közjóval szemben támasztott igények permanensen növekednek. Ennek oka egyrészt a költségek emelkedése, másrészt a demográfiai kényszerek és a társadalmi elvárások gyarapodása.

A modern államok többsége – politikai taktikai okokból is, azaz a választók megnyerése érdekében – kiterjedt „jóléti államot” próbál meg működtetni. Ez azonban sokba kerül. A szükséges fedezetet az eredeti jövedelemtulajdonosoktól – a vállalatoktól és a lakosságtól – kell elvonni adók, járulékok, illetékek és különböző díjak formájában. Csakhogy a jövedelemelvonás egyrészt nem tudja követni az igények növekedését, másrészt egyre nagyobb mértékben ütközik társadalmi ellenállásba, illetve az éles, globális verseny miatt versenyképességi korlátokba. Kettős szindróma alakul ki: részint túlköltekező államok, növekvő államháztartási hiánnyal és államadóssággal, részint romló versenyképesség és tömeges adóelkerülés, gyakran adóemigráció.

A folyamat gyorsuló negatív spirált indít el. A növekvő hiány finanszírozása vagy egyre több jövedelem elvonását teszi szükségessé, vagy/és gyors eladósodáshoz vezet. A magas adók következtében romló versenyképesség fékezi a gazdasági növekedést, ami az adóelkerüléssel együtt csökkenti az állam bevételeit, tovább rontva az egyensúlyi pozíciókat. Ezt a negatív spirált kell megtörni, a legfejlettebb jóléti államokban is.

A feladat és a tendencia hármas: az állami kötelezettségek és kiadások, az úgynevezett elosztási mechanizmusok felülvizsgálata, szűkítése, azaz reformja; az állami jövedelem elvonás és újraelosztás (tehát a jövedelemcentralizáció és -redisztribúció) mértékének csökkentése; valamint a jövedelemelvonás struktúrájának módosítása.
A fenyegető államadósság-krízis miatt ma már nincs kibúvó és újabb halogatási lehetőség – sem Görögországban, sem Nagy-Britanniában vagy Németországban, sem Magyarországon. Racionalizálni kell a jóléti funkciók állami működtetését, reformokat végrehajtani az egészségügy, a szociálpolitika, a nyugdíjrendszer, az oktatás, a központi és a helyi közigazgatás, a kultúra és sport állami finanszírozása terén. Ezzel egyidejűleg csökkenteni kell azokat az adókat és járulékokat, amelyek a jövedelmeket – beleértve a munka- és tőkejövedelmeket –, valamint az élőmunkát terhelik. Egyszersmind, a deficitek lefaragása érdekében, növelni kell a fogyasztást és a passzív vagyonokat terhelő adókat, s vissza kell venni a különböző jogcímeken burjánzó adókedvezményekből. Ráadásul mindezt úgy, hogy a reformok összetétele, mértéke és időzítése legyen tekintettel a versenytárs országok, régiók hasonló programjaira. Ezt a harmonizálást egyelőre minden nemzetállamnak saját jószántából kell végrehajtania, amíg a globális kényszer el nem vezet legalább a regionális – például EU-szintű – gazdaságpolitikák, azon belüli is a fiskális politikák összehangolásához.

3. Az állam szabályozó szerepe
A modern államok szerteágazó és bonyolult társadalmi, gazdasági viszonyokat és folyamatokat szerveznek és irányítanak. E feladatát illetően az államnak – kemény diktatúrák és hadiállapot kivételével – sehol nincs monopol szerepe. Ezt a funkciót a piaccal együtt látja el. A demokratikus államok vezérlő elve a közjó szolgálata, a piacé a gazdasági verseny érvényesítése, és az érdekek, igények ütköztetése. Ez a kettős reguláció tereli korlátok közé a modern társadalmak gazdaságának működését.

A dilemma és permanens vita tartalma: mire terjedjen ki az állam szabályozó szerepe, és hol érvényesüljön a piaci verseny- és erőforrás-allokáció? Leegyszerűsített, de a lényeget jól közelítő következtetés, hogy az állami szabályozás egyfelől jól szolgálja a közjó védelmét, a társadalmi érdekek érvényesítését, másfelől viszont rontja a gazdaság hatékonyságát, fékezi annak fejlődését. A piaci mechanizmusok viszont elősegítik a gazdasági hatékonyság javítását, növelik a teljesítményt, gyorsítják a fejlődést, ellenben növelik a vagyoni és jövedelempolarizációt, a fejlődési ütemkülönbségeket, mindent egybevetve a társadalmi feszültségeket. A szembenállás érzékeltetésére gyakorta előkerül az úgynevezett „társadalmi igazságosság és szolidaritás” parttalan fogalmának „perdöntő” emlegetése is.

Gazdasági és társadalmi krízis esetén felerősödik és előtérbe kerül az állami szabályozás szigorításának és a piac korlátozásának igénye. Napjainkban is ez a helyzet. A subprime válság kibontakozásának és pusztító következményeinek egyik jól körülhatárolható oka kétségkívül a pénzügyi közvetítő rendszer, a termékfejlesztés és a globális pénzügyi piacok világméretű szabályozásának hiánya. Ezen a területen a reguláció megteremtése, standardizálása és szigorítsa legitim törekvés.

A probléma az érzelmi alapokon nyugvó, bűnbakkereső és -kreáló túlszabályozási „düh”, amely kész lenne a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiönteni, több kárt, mint hasznot hozva. Konkrétan: ha a szabályozás a visszaélések, csalások megelőzésén túl korlátozza az erőforrások – tőke, áruk, szolgáltatások és technológiák – szabad áramlását, a monetáris politika függetlenségét, valamint nemzeti keretek között marad és nem harmonizált, akkor súlyos veszteségeket okoz a világgazdaságnak, így az érintett nemzetállamoknak is. A protekcionizmus felerősödése és a liberalizált kereskedelem korlátozása veszteséggel jár, így nem csökkenti, hanem mélyíti a válságot. Ráadásul fékezi a kibontakozást is, hiszen életben tart egyébként életképtelen kapacitásokat, termelést és szolgáltatást, azaz késlelteti az új, versenyképes kapacitások, valamint piaci egyensúly kiépülését, növeli az államadósságot. (Ilyen hatással van a növekedésre és az és egyensúlyra a gépkocsi „roncsprémium”, vagy a versenyt korlátozó nemzeti szabályok többsége, például az importkorlátozás, a belső piac mesterséges védelme.)

Hol van szükség szélesebb körű szabályozásra? A pénzügyi rendszer területén mindenképpen. Valóban elkerülhetetlen az új pénzügyi termékek előzetes kontrollja kibocsátás és értékesítés előtt. Szükség van a bankok és más pénzintézetek egységes tartalék-szabályozására. Elengedhetetlen a hitelminősítési és auditálási, valamint számviteli szabályok globális egységesítése. Üdvös lenne a pénzintézeti kockázatok és veszteségek menedzselését lehetővé tevő tartalékok képzése, az ehhez szükséges alapok feltöltésével. Ezt a célt szolgálhatná egy globális járulék, amelynek semmi köze az országonként felvetődő, különböző mértékű Tobin-, vagy más büntetőadó-ötletekhez.

Bizonyára elkerülhetetlen a szabályozás korszerűsítése a hatósági engedélyezési, minőség-ellenőrzési, fogyasztóvédelmi, valamint a felértékelődő természet- és környetvédelmi területeken is. Ezzel szemben nincs szükség a piac- és versenykorlátozásra a gazdaság legtöbb területén. Itt a szabályozásnak éppen az lenne a feladata, hogy tisztítsa meg a terepet a diszkriminatív és bürokratikus, versenyt korlátozó reguláktól. A fő cél a monopóliumok kialakulásának megakadályozása, az erőfölénnyel való visszaélés megelőzése, és a korrupcióra csábító protekcionizmus felszámolása. Figyelem: a pozitív diszkrimináció is káros. Ha például állami megrendeléseket csak nemzeti cégek nyerhetnek el, az versenyt korlátozó, hatékonyságot rontó, árat emelő és minőséget veszélyeztető szabály.

Különösen veszélyes és káros, ha az állam voluntarista módon beavatkozik az árképzésbe, a bérszabályozásba, vagy a monetáris politikába. Ha rövid távú politikai érdekektől vezérelve a fogyasztói árakat tartósan elszakítja a termelési költségektől (lásd a gázárakat), ha a béreket a termelékenység növekedésétől függetlenül emeli (lásd a minimálbéreket), a független jegybankot pedig mesterséges, a piaci értékítélettől eltérő kamatpolitikára készteti, akkor súlyos károkat okoz a gazdaságnak, megterheli a költségvetést, pazarlásra ösztönöz, torz orientációjával hibás döntésekre készteti a gazdaság szereplőit és a lakosságot
.
Összegezve: az állam gazdasági szerepe folyamatosan változik. Tulajdonosi, jövedelemelvonó és -átcsoportosító funkciói tendenciaszerűen csökkennek, míg szabályozó szerepe a piac korlátozása nélkül nő. Van esély a fejlődésre, de nincs garancia a zsákutcák, tévedések elkerülésére. Egyedül a folyamatos korrekció szükségessége biztos.

A szerző közgazdász, volt pénzügyminiszter.