E felfogás atyja, a magyar származású, Nobel-díjas Milton Friedman nem állította ugyan, hogy a piac tökéletes lenne, de azt igen, hogy mindenfajta állami beavatkozás szükségképpen rosszabb eredménnyel jár, mint a piaci mechanizmusok működése. Friedman amúgy nem csupán közgazdasági nézeteiről vált ismertté, hanem arról is, hogy az egyén korlátlan szabadságáról vallott nézeteit meglehetős szélsőségekig fokozta. Ismert volt például, hogy ellenezte a kábítószer-fogyasztás, a prostitúció korlátozását, vagy éppen az orvosi hivatás gyakorlásának vizsgához, mint feltételhez kötését.

FRIEDMAN VERSUS KEYNES. Friedman nézeteire egy egész időszak gazdaságpolitikáját alapozták elsősorban az angolszász országokban, de általában a fejlett világban szinte mindenhol. Az értékrendje – és főleg annak gyakorlati elterjedése – a kormányzatok gazdaságfilozófiájában természetesen nem előzmények nélküli. Valójában elméleti válasznak, vagy inkább bírálatnak tekinthető az állam aktív szerepvállalását hirdető, a század másik nagy közgazdászának, John Maynard Keynesnek az elméletére alapozó gazdaságfilozófiára, amely a második világháborút követő évtizedekben uralkodott.

A bírálatnak helye volt, hiszen az utóbbi időszakot a fejlett világban a lassú növekedés, viszonylag magas infláció, alacsony hatékonysággal, gyakran magas veszteséggel működő kiterjedt állami szektor és, ami többnyire ezzel jár, az adófizetői pénzek nem különösebben hatékony költése jellemezte. A friedmani elméletre épülő „államtalanítás” (privatizáció, dereguláció, alacsony infláció és alacsony adók) mindezek után évtizedeken keresztül sikeres volt. Az elmúlt években azonban, nem utolsósorban a kibontakozó világválság hatására, a neoklasszikus nézetek elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt visszavonulóban vannak, és ezzel párhuzamosan tanúi lehetünk az „újratöltött” keynesi nézetek ismételt térhódításának. Nobel-díjas és nem Nobel-díjas közgazdászok egész sora meggyőzően állítja az alábbiakat:

● A piac, ha magára hagyják, képes önpusztításra.
● Pusztán a piaci szabadság nem teremt feltétlenül hatékonyságot, sőt adott esetben magát a piacot is megszünteti.
● Az emberek, a piac szereplői nem feltétlenül racionálisak saját érdekeik felismerésében.
● Az egyéni érdek érvényesülése korántsem automatikusan vezet a közösségi érdek érvényesüléséhez, gyakran éppen ennek az ellenkezője történik.
● Az információ és az erőviszonyok aszimmetriája a piac szereplői között erkölcsi értelemben is elfogadhatatlan helyzetet teremthet, amit a piaci verseny és szabadság nem képes megoldani.
● A piac működésében a gazdasági mellett lélektani és szociológiai tényezők is szerepet játszanak.
Mindez vitathatatlanul indokolttá teszi az állam szerepvállalását a gazdaságban szabályozóként, döntőbíróként, azaz a szabályok értelmezőjeként, és a gyengébbik fél védelmezőjeként egyaránt.

NINCS BIZTOS RECEPT. A vita ma már talán nem is e körül forog, sokkal inkább a „mennyi állam sok, mennyi kevés, és mennyi elég” kérdés körül, amelyre persze nagyon nehéz, ha ugyan nem lehetetlen egzakt választ adni. A közgazdaságtan ugyanis nem tudomány abban az értelemben, ahogyan a fizikáról, kémiáról vagy a matematikáról, mint tudományról beszélünk. A közgazdasági tételeket nem lehet ellenőrzött, laboratóriumi körülmények között tesztelni, e tételek igazsága, érvényesülése és érvényesíthetősége nagyon is függ az adott ország társadalmi, kulturális és más hagyományaitól, értékrendjétől, miként természetesen a nagyságától és a fejlettségétől is. Ezen túlmenően a társadalmi-gazdasági folyamatok értékelésekor az idő múlását is figyelembe kell venni, hiszen rövid távú előnyökért igen gyakran hosszabb távú hátrányokkal fizetünk, vagy fordítva. Komoly nehézséget okoz a döntések tárgyilagos elemzésében az is, hogy a folyamatok alakulását sokféle – társadalmi, gazdasági, kulturális, lélektani és egyéb – tényező befolyásolja, amelyek hatását nehéz számszerűsíteni, illetve kiszűrni.

Mi következik a fentiekből egy olyan „újkapitalista” kis ország számára, mint Magyarország? Az elmúlt két évtizedben – a centrumországok gyakorlatát követve – nálunk is inkább „kevés állam” volt, mint sok, és nem lehet azt állítani, hogy ez a „kevés” nagyon jó színvonalú lett volna, ha csak a szabályozásra, vagy általában az államigazgatásra gondolunk. Ez nyilván nem az egyetlen, mégis valószínűsíthetően fontos tényező abban, hogy Magyarországon általában alacsony a kapitalizmus – és ami ezzel jár, a verseny, az egyenlőtlenségek, az öngondoskodás – elfogadottsága.

A következő időszakban a nemzetközi trendeket követve az inga várhatóan nálunk is a másik irányba leng ki, azaz „több államra” számíthatunk, mint a korábbi években. Ezt várhatóan erősíti az a tény is, hogy értékrendjében az állami szerepvállalásnak a most hatalomra került politikai erő érzékelhetően nagyobb jelentőséget tulajdonít, mint az elődei.
Mint a fentiekből látható, ez önmagában nem rossz és nem jó, valójában lehetőség, amellyel lehet jól, illetve rosszul élni.

ANTIKAPITALISTA ATTITŰD. Ma még nem tudjuk, hogy az új kormány a nagyobb állami szerepvállalást „kisebb” kapitalizmus, „kevesebb” piac építésére használja-e, amellyel tovább erősíti a lakosság „antikapitalista” attitűdjét. Ha így lenne, elég nagy baj lenne, hiszen ez egészen biztosan lassítaná, ha ugyan vissza nem vetné Magyarország felzárkózását az Európai Unió centrumához.

Másfelől lehetséges, vagy inkább remélhető, hogy az új kormány a nagyobb állami szerepvállalást elsősorban az intézményi reformok végrehajtására, az egyén öngondoskodásának támogatására, hatékony és olcsó közigazgatás megteremtésére, a piaci információs és erő-aszimmetriák kiegyensúlyozására, tehát fogyasztóvédelemre irányítja. Az ilyen állami szerepvállalást üdvözölni kell, mert ennek révén az ország kitörhet a jelenlegi, zsákutcával fenyegető helyzetéből.

A szerző a Raiffeisen Bank Zrt. vezérigazgatója.